Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CXCIII.: „Litvánia! Szép hazám!”

2016.04.09. 07:00 kolbenheyer

snyder2.jpgTimothy Snyder a Bloodlands óta világsztár, de előtte is írt jó könyveket. Szinte nem is hittem a szememnek, amikor megtaláltam The Reconstruction of Nations: Poland, Ukraine, Lithuania, Belarus, 1569-1999 (Nemzetek újjáépítése: Lengyelország, Ukrajna, Litvánia és Fehéroroszország; New Haven-London, Yale University Press, 2003) című művét: kedvenc témámról, a nemzetek „feltalálásáról” és „megvalósításáról” mégpedig Közép-Európában. A világ igazságtalan, és szláv nyelveken többen olvasnak, mint magyarul, ezért a lengyel történelemmel kell beérnünk, de nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat Magyarországgal. Snyder a bevezetőben világossá teszi, hogy a romantikus nemzeti mítoszokat annak tekinti, amik, és ahol nincs más út, ott iróniával fog hozzájuk közeledni. Ennek visszatérő illusztrációja a poszt címében is szereplő halhatatlan sor: Mickiewicz Pan Tadeusz-a lengyel nemzeti eposz, ami a hazaszeretet énekli meg! A három nagy fejezet közül az első a történelmi Litvánia (a mai Litvánia és Fehéroroszország) területén, és különösen Wilno/Vilnius/Vilnia/Vilne városában formálódó és versengő nacionalizmusokat mutatja be. A második a lengyel-ukrán határvidék, azon belül pedig Lwow/Lviv/Lemberg/Lemberik ezzel párhuzamos története. Végül a harmadik a 20. század végi Lengyelország páratlanul sikeres nemzeti és külpolitikájával zárja le a nemzetépítések történetét.

Csak nekünk természetes, hogy egy ország irodalmi nyelve és a népesség többsége által beszélt nyelv azonos (sőt, hogy utóbbi egyáltalán létezik, nem pedig kizárólag szóbeliséggel rendelkező nyelvjárások halmaza), illetve, hogy a nemzet, a nyelv és az ország szentháromsága megbonthatatlan. Szintén csak mi képzeljük, évszázados nemzeti indoktrináció után, hogy a nemzetek a középkortól létező csoportok, és a középkori királyságok a mai nemzetállamok közvetlen előfutárai. A valóságban a modern tömegnacionalizmusok a 18-19. században alakultak ki, a lengyel, ukrán, litván és fehérorosz Európa legnagyobb kiterjedésű államában, a Lengyel-Litván Köztársaságban (pontosabban: a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség Köztársaságában). A nemzet akkor is, mint ma egy állam politikai közösségét jelentette. Ez a nagy létszámú lengyel-litván nemesség volt, közös kiváltságokkal, és ezen kiváltságok kivívásának és megőrzésének közös történelmével. Az elit kultúra és a politika nyelve a lengyel volt, megtanulása a társadalmi felemelkedés jelének számított. De az otthon használt nyelv, sőt még a vallás is másodlagosnak minősült. Ez a multietnikus nemzettudat megőrizte vonzerejét az ország 1795-ös felosztása után is, és csak az 1863-as oroszellenes felkelés bukásával szorult vissza.

A modern nemzettudat kiépítése a leendő lengyeleknek ment a legkönnyebben: a Köztársaság történelmét a lengyel nyelven keresztül feltöltötték a nép eszméjével. A keleti, nem lengyelül beszélő területeket aztán vérmérséklet szerint jogos örökségnek, civilizációs misszió célpontjának vagy imperialista hódításnak tekintették. De még a 20. századi újjászületés több kulcsfigurája, köztük maga Pilsudski marsall is hagyományos értelemben vett litván-lengyel volt, aki a multietnikus Köztársaságról álmodott. A leendő litvánok éppen ellenkezőleg, a közös Köztársaság megtagadásán keresztül igyekeztek a Litván Nagyfejedelemséget kisajátítani, középkori virágkort álmodva maguknak. Fő ellenfélnek a „birodalmi” lengyel kultúrát tartották (ezért kapott a litván nyelv cseh mintára új, a lengyeltől elütő helyesírást). A leendő fehéroroszok jártak a legrosszabbul: történelmüket és „nevüket” kisajátították a litvánok, nyelvük nem különbözik eléggé a lengyeltől, de még létüket is kétségbe vonja a hatalmas orosz szomszéd. A leendő ukránok vallási alapon határozták meg nemzetüket: a római katolikus lengyelekkel és az ortodox oroszokkal szemben görög katolikusként. Ebben az új világban lassan anomáliává vált a lengyel civilizáció két keleti nagyvárosa, Wilno és Lwow, lengyel kultúrájukkal és zsidó lakosságukkal.

A nemzetépítést a II. világháború népirtásai tragikus módon lendítették előre. A holokauszt eltüntette a térség teljes zsidó lakosságát. Az „ukránok” és „lengyelek” a náci és szovjet megszállás árnyékában véres polgárháborút vívtak, etnikai tisztogatások árán valós nyelvi-etnikai határt alakítottak ki. Sztálin birodalomépítő húzásként Litvániának ítélte a lengyel lakosságú Wilnót, amiből a szovjet érában lett litván Vilnius. De a II. világháború lezárása újra helyreállította a lengyel államot és jelentős német területekkel kárpótolta. Ez katalizálhatta az új lengyel nemzetpolitika kialakulását: minden keleti szomszédot egyenrangú nemzetállamnak kell tekinteni, a történelmi vitákat el kell kerülni, és a jószomszédi viszony még a lengyel kisebbségek támogatásánál is fontosabb. Lengyelország ebben látja a garanciát arra, hogy állami léte és határai a német és orosz nagyhatalmak között biztosítva lehessen. Magyarország sorsa kísértetiesen hasonló és még kísértetiesebben eltérő. Mi is egybemossuk a történelmi nemesi nemzetet a modern etnikaival, de mi képtelenek vagyunk történelmi vitáinkat szomszédainkkal elkerülni. De ez nem turáni átok, hanem leginkább annak köszönhető, hogy a sors jóval kegyesebb volt hozzánk, mint a lengyelekhez: nagy létszámú magyar kisebbség él még mindig határainkon túl. Lengyelország nemzet- és külpolitikája látványosan sikeresebb a miénkénél, de Lengyelország lemondott már alig létező határon túli kisebbségeiről és birodalmi történelméről, és becserélte lengyelek által már nem lakott keleti területeit most már lengyelek lakta új nyugatiakra.

Szólj hozzá!

Címkék: nemzet történelem lengyel litván ukrán nacionalizmus snyder kolbenheyer olvas fehérorosz

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr928233808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.