Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CCXI.: Isten országa

2016.10.22. 07:00 kolbenheyer

gronke.jpgMár többször háborogtam a nemzeti történetírás ellen, hiszen a modern nemzetállamok keretének visszavetítése a történelembe tudománytalan és sokszor politikai motiváltsága miatt veszélyes fikció. Mondhatjuk persze, hogy vannak „természetesebb” keretek, olyan történeti földrajzi egységek, amelyeknek a nemzetállamok kora előtt is volt valamiféle önmagában elmesélhető történetük. De őszintébb, ha egyszerűen azt mondjuk, hogy a még oly nagyszerű könyvkiadás is figyelembe veszi az olvasó értelmezési kereteit és azokba illeszthető műveket rendel meg. Ennek tett eleget Monika Gronke Geschichte Irans (Irán története; München, Beck, 2003) című könyvével. Első ránézésre klasszikus országtörténet: kronológiai rendben meséli el az egyes uralkodó dinasztiák és birodalmak kialakulását és elenyészését az arab hódítástól napjainkig. Mindezt minden korszakban kiegészíti egy-egy az államszervezetről írt fejezet, amely nem is a valójában érdektelen szervezeti felépítést, mint inkább a hatalomgyakorlás legitimációját tárgyalja. Ehhez aztán – ahogy látni fogjuk – szorosan kapcsolódnak a síitizmusról írt fejezetek is. Az eredmény pedig gyönyörű lebontása a sosem létezett nemzeti folytonosságnak: Irán nem mindig is volt perzsa nemzetállam, a sía csak történelmének rövidebb felében azonosítható úgy-ahogy Iránnal, és nem volt semmi a történelméből eleve elrendelt az iszlám forradalomban.

Perzsia és Irán is régi kifejezések: az előbbin azonban általában csak az egyik (dél-iráni) tartományt (Fársz) értették, míg utóbbin az Akhaimenida-Szasszanida örökségre támaszkodó birodalmakat. A térségnek nincs „természetes” egysége, a történelem váratlan fordulatai hozták, hogy hol több kisebb politikai egység osztozott rajta, hol pedig a mai Iránnál jóval nagyobb birodalmak centrumának számított. Egészen a 19. századi orosz és brit gyarmatosításig Irán részének számított a Kaukázus jó része, Közép-Ázsia az Aral-tóig és a mai Afganisztán meg Pakisztán nyugati fele. Az itteni birodalmak igazgatási és kulturális nyelve valóban a perzsa volt, de ettől még nem beszélhetünk nemzeti egységről. A lakosság jelentős része török nyelvű volt és az ma is. Az uralkodó dinasztiák egy része ugyan hivatkozott az ókori, Szasszanida örökségre, de ez csak az uralom legitimációja volt, nem valós folytonosság. Tegyük hozzá: az egyik legitimációja. Az arab hódítás után évszázadokig a bagdadi kalifa (általában csak formális) jóváhagyása számított a legfontosabbnak, a mongol hódítás után egy darabig a dzsingiszi leszármazás, és csak a Szafavidák 16. század eleji felemelkedésétől vált fontosabbá az iráni örökség.

Iránt ma leginkább síita államként azonosítjuk. Ez is viszonylag új jelenség, és ez is a Szafavida-dinasztiához kötődik. Előttük Irán is szunnita többségű volt, mint a muzulmán világ minden egyéb része. A sía szent helyei a mai Irakban vannak, ami az oszmán-török hódításig általában az iráni birodalmakhoz tartozott. Éppen az oszmán terjeszkedés elől menekült a Szafavidák síita dervisrendje keletre és alapított dinasztiát. És éppen az oszmán hatalommal szembeni önállóság jelképévé vált a vallási elkülönülés: a szunnita kalifa-szultánnal szemben a síita dervis-sah. Az új államvallás aztán a 18-19. században sokszor jóval modernebbnek tűnt, mint a szunnita többség hite. Mert a síita papság szerint mindenki csak gyarló emberként próbálhatja meg értelmezni a visszavárt, ún. rejtőzködő tizenkettedik imám helyett Allah akaratát. (A sía csak Ali kalifa utódait ismeri el legitim vallási vezetőknek, azaz imámnak, ám a tizenegyedik imám fia csodálatos módon eltűnt, és a síiták az ő visszatérését várják.) Másrészt jelenlévő imám híján minden uralkodó csak világi hatalmat gyakorolhat, a vallási vezetők pedig jobb, ha tartózkodnak a politikai szerepvállalástól.

Már ez is mutatja, hogy Khomeini forradalma nem egyenes következménye valamiféle sajátos fejlődésnek. Inkább egymástól független jelenségek véletlenszerű összekapcsolódása. Khomeini maga is apolitikus vallástudónak indult, és csak későn csatlakozott a sía 20. század közepi átértelmezéséhez. Miszerint az egész nép a rejtőzködő imám képviselője, azaz már most megvalósíthatja az igazságos világrendet. A mártírok szenvedésére nem emlékezni kell, hanem forradalmi tevékenységgel vállalni azt. Látható, hogy tkp. bármilyen ideológiai alap átértelmezhető forradalmi gondolattá. Iránban ez azért lett sikeres, mert a nyugatos polgári elit ezzel tudta a szegény vidéki lakosságot magához kötni a sah korrupt uralma elleni harcban. Másrészt a síita papság egyszerre volt jelen az országban és működött emigráns ellenhatalomként: Khomeinei is az iraki szent helyekre menekült az üldöztetés elől. A forradalom után hatalmát paradox módon az iraki támadás, a honvédelem erősítette meg. Az iráni teokrácia a mai napig diktatórikus, ám a muzulmán világ örökletes abszolút monarchiáihoz vagy katonai juntáihoz képest itt vannak valódi téttel rendelkező választások, sőt arra is van esély, hogy a vallási vezető testületek véleménye változzon. Hiszen ők is gyarló emberek, akik csak addig vannak hatalmon, amíg a tizenkettedik imám vissza nem tér.

Szólj hozzá!

Címkék: történelem irán kolbenheyer olvas gronke síitizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr1810415958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.