Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CCXIV.: Mint villám bukott le az égből

2016.11.12. 07:00 kolbenheyer

schatzing3.jpgKétszer dicsértem már Frank Schätzing könyveit (itt és itt), de meg kell törnöm a sorozatot. Nagyon vártam az újabb könyvet, aztán vártam még egy évet, hogy megjelenjen puhakötésben is, mert németül akartam elolvasni, de mostanra kiadták már magyarul is: Breaking News (Budapest, Athenaeum, 2016; a német eredeti: Köln, Kiepenheuer & Witsch, 2014). Legutóbb azt írtam, hogy „a roppant élethűen felépített világ, a lektűrhöz mérten eléggé komplex főszereplők […], valamint a rafináltan előrelátható, mégis izgalmas cselekmény” lennének a könyv legfőbb erényei. Schätzing azonban magasabbra tört: csúcsminőségű, szórakoztatva nevelő lektűr helyett nagyregényt akart írni. Egyszerre történelmi és családregényt, ami persze izgalmas marad és nevel, sőt, ami filozofál is az élet értelméről, az emberi felelősségről, a bűnről és a megbocsátásról. Nem azért vagyok szarkasztikus, mintha a könyv ne tenné mindezt, vagy mintha én tudnék ennél jobbat, hanem azért, mert Schätzing igenis tudott ennél jobbat. A regénybeli gonoszok kódneve Samael, a judaizmus bukott angyala, nekünk inkább a keresztény megfelelője, Lucifer ismertebb: az Úr seregeit vezette, mígnem „mint villám bukott le az égből”. Nagyon szomorú egy idol ledőlését végignézni, hát még ha ezt 950 hosszú oldalon át kell elviselni.

A világ kidolgozásával itt sincs baj, ha ezen a belefektetett munka vagy akár az olvasónak elmesélt érdekességek mennyiségét értjük. A gond azonban nem az, hogy ez túl sok lenne (helyesbítek: ez is baj, de ez baj volt már a Raj és a Limit esetén is, ott mégis megbocsátottam), hanem hogy mindez végső soron mégsem lesz érdekfeszítő, mégsem mélyíti el az író szándékának megfelelően a karaktereket és a konfliktust, de jelentősen csökkenti az izgalom-faktort. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez a regény a 20. századi Palesztina és Izrael történetét meséli el. Ez azonban nem úgy újdonság, mint a mélytengerek élővilága vagy a Holdon folyó esetleges bányászat. Itt nem elég a tények leírása, a történelem nem ez, de semmiképp nem ezért érdekes, hanem a narratíváért. És az, hogy a történelmet fiktív szereplők élettörténetébe ágyazza, jó ötlet lenne, csak épp nem képes elég jól megírni. Ha tudnám, mi a titok, regényeket írnék, de így csak azt mondhatom: az hogy bizonyos szereplőkkel szörnyűségek történnek, még nem jelenti azt, hogy ezt olvasóként hiteles motivációnak vagy átélhető drámának élném meg.

Pedig Schätzing sokat dolgozott a karaktereken. Az előző regényekhez képest nagyon kevés a főszereplő, és megjegyzésre érdemes (tehát nem csak egy-egy jelenetben feltűnő) mellékszereplő sincs sok. Ehhez képest a megrázónak szánt jelenetek során felépített szereplők épp olyan papírmasék maradnak, mintha csak pár mondattal skiccelte volna fel őket. Az eddigi regényei is mintha forgatókönyvnek íródtak volna, de itt ordít, hogy ami a filmen működhet (pár perces jelenetben, jó színészi játékkal hátteret adni valaminek), az papíron, regényben nem fog. És akkor sem, sőt akkor még kevésbé, ha nem egy ilyen pár perces snittet kapunk, hanem sokat, egészen a nagyszülőkig visszamenőleg „építve” a karaktert. Sőt így végképp hiteltelenné válik, hogy ha már elfogadtuk, mert az író sokat mondta, hogy ez és ez a szereplő ezt és ezt gondolja, akkor miért fordít mindennek hátat a dramaturgia következő fordulatánál. Schätzing nem árnyalja a karaktereket, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy végső soron minden főszereplővel szimpatizáljunk, mindegyik botlásait megértsük, mert mindegyik jó legbelül. Nincs ez ellenemre, de nem kell sok száz oldalon győzködnie erről.

De a legnagyobb csalódás a cselekmény, ami eddig mindig jó ütemben pörgött. A könyv harmadán már átrágta magát az olvasó, mire egyáltalán kiderül, hogy miről is fog szólni a könyv. Addig ugrálunk az időben ide-oda, egymással kapcsolatba nem kerülő szereplők élettörténetét nézegetve, és egyre jobban csodálkozva, hogy mindez hova vezet. A magyar kiadó megszánta az olvasót és az alcímben lelőtte a poént: az egyik szál Ariel Saron állítólagos meggyilkolása lesz. Én ezt akkor még nem tudtam (a német kiadó keményebb fából faragott olvasókat képzelt el), de a bomba alig pukkant: ja, hogy ez a nagy titok? Aztán persze kiderül, hogy van még egy bonyodalom, de az akció kimerül némi száguldozásban és lövöldözésben, a kémek egy véletlenül kihallgatott telefonbeszélgetésből már mindent tudnak. Nagyon-nagy kár, hogy a kiadó nem figyelmeztette az írót, hogy a pár szavas mondatok külön bekezdésbe szedése, sőt a lényeges szavak NAGYBETŰVEL való kiemelése kínosan maníros. Mint a pocsék kézikamerázás: rázzuk a képet, hogy ne láss semmit és elhidd, hogy ez izgalmas. És még nagyobb kár, hogy a szerkesztő nem fogta a nagyollót, és nem vágott ki bő 600 oldalt az egészből, hogy anélkül az lehessen, amiben Schätzing jó: csúcsminőségű, szórakoztatva nevelő lektűr.

Szólj hozzá!

Címkék: politika regény izrael palesztin kolbenheyer olvas schaetzing

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr3911747567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.