Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CCXVI.: Harry Potter és a nem létező folytatás

2016.11.26. 07:00 kolbenheyer

hp8.jpgJ. K. Rowling megígérte, hogy nem ír több folytatást Harry Potter-nek. Aztán mégis írt. Vagyis mégsem, hiszen nem regényt, hanem drámát írt. Engem mindez csak annyiban érdekel, hogy bár sose ígért volna semmit, és bár írt volna még folytatásokat. A Harry Potter és az elátkozott gyermek-et (Budapest, Animus, 2016; az angol eredeti: Harry Potter and the Cursed Child, London, Little, Brown and Co., 2016) így is pillanatok alatt felfaltam. A regényfolyamot én lezártnak éreztem, az epilógust annak bizonyítékaként értelmeztem, hogy tényleg vége, minden jó, nincs több kaland. A feleségem már akkor mondta, hogy az, hogy a seb tizenkilenc éve nem fájt, nagyon azt sugallja, hogy hamarosan fog. És szerencsére valóban újra fájni kezdett. De miért drámában? Azzal, hogy csak párbeszédeket kapunk, no meg néhány szerzői-rendezői utasítást, a cselekmény egyszerre lesz szikár és gyors, vagy kritikusabban fogalmazva: lukacsos. Amit elhatározunk, rögtön meg is tesszük, amire szükségünk van, rögtön a kezünkben is terem, amitől félünk, az szembejön a következő oldalon. Persze én nem vagyok mérvadó, mert utálok drámát olvasni, a nyomtatott forma állandóan kizökkent a világból, elidegenít a szereplőktől és a cselekménytől. De ha már dráma, jól használja-e Rowling? Zseniálisan.

Drámában nincs, mert lehetetlen, és mert szükségtelen a regénytől elvárt világépítés. Itt persze nem csak azért szükségtelen, mert a színpadi alkotás csapatmunka, ahol a szerző ötleteit a rendező gondolja tovább és a díszlettervező álmodja formába. Hanem azért, mert a világ áll, a hét regény bőséges hátteret biztosít mindenhez. A helyszínek, a mellékszereplők, a mágia működése mind adott és szabadon használható, sőt a (felnőtt) főszereplők története is adott és közismert, a karakterüket nem felépíteni, hanem megcsavarni kell. A párbeszédek pedig erre alkalmasak. Rowling azt teszi, amihez nagyon ért: tökéletesen hiteles párbeszédekben pillanatok alatt vázol fel teljes kapcsolatrendszereket, vonzalmakat és feszültségeket, múltat és jövőt. A hitelességet újra hangsúlyoznám: minden kínlódás nélkül beszéltet gyerek és felnőtt szereplőket, sőt azok egymással is természetesen tudnak kommunikálni. Ha pedig a párbeszéd mégis kevés, akkor könnyeden kannibalizálja a regényeket, ami azokból színpadon megjeleníthető és a beszédet kiegészítő jelentést hordozhat, azt átemeli. Roxfort folyton mozgó lépcsői így válnak a tinédzser érzelmek kiismerhetetlen útvesztőivé.

A regényeket Rowling valószínűleg Harry aktuális kortársainak szánta mint legifjabb olvasóknak. A dráma egyértelműen legalább tizenhatos karikás műfaj. Felnőtteknek írta. Hiányzik a varázslóvilág gyerekmesés bája, a folyamatos evés, a puha ágyak, az önműködő micsodák és a cuki lények. Ugyanott vagyunk, tehát ott vannak ezek valahol, de nem figyelünk rájuk, mert a történet komor és felnőttes. Ebben persze nagyon Harry Potter folytatás, hiszen ott is sötétedik a horizont, ahogy Harry öregszik és közeleg a végső összecsapás. Itt pedig Harry egyenesen felnőtt: negyven múlt. A világ persze itt is veszélybe kerül (és persze megmentik, de többet nem spoilerezek), de az alapkonfliktus nem ez. Hanem a felnőtté válás egyfelől, és a szülői felelősségvállalás másfelől. Sikerülhet-e Albus Severus Potternek és Scorpius Malfoynak egyszerre önálló lénnyé válni és ugyanakkor felvállalni az apai örökséget, egyszerre megmérettetni a rájuk vetülő szülői árnyékkal, de ki is bújni belőle a napfényre. És sikerülhet-e Harrynek és Draconak apává válni: úgy segíteni gyereküket, hogy az támaszkodhasson rájuk, de önálló lehessen, hogy szüleiktől való különbözőségüket értékként és ne csalódásként éljék meg.

A regényekhez képest a dráma még inkább egyetlen konfliktusos kapcsolatra fókuszál, ami persze legalább három. Apák (szülők) és fiúk (gyermekek) állnak szemben egymással. A háromszorozás valahogy mégis inkább erősíti a fókuszt, mert a másik kettő inkább csak megvilágítja Harry és Albus Severus viszonyát. Ahogy a cselekmény állandó tükröződésében, úgy a felvillanó alternatív valóságokban is, a kapcsolat olyan variációit láthatjuk, amik tovább értelmezik azt. A tetteink tesznek minket azzá, amik vagyunk, mondja mindig Rowling, de felelősségünk bonyolultabb: nem minden tettünkért vagyunk kizárólag mi felelősek, hiszen a körülmények és társaink folyamatosan befolyásolnak, és épp ez a második kérdés, hogy mi kiket és hogyan befolyásolunk. Rowling nem fél a közhelyességtől, mert nagyszerű író: a középső gyerek dolga mindig a legnehezebb, amit nagyban súlyosbít, ha a szülő tehetsége nyomasztó, ha a szülő mindig a világot menti meg először, és ha a tehetség és az azzal való élés felelősségét már születésekor a gyerek vállára teszi, például a névadással. Most komolyan, kinek ne lenne serdülőkori válsága, ha Albus Severusnak hívnák egy James nevű bátyja és Lily nevű húga között? És Rowling szerencsére a happy endtől sem fél: a megoldás nem varázsütés-szerű és nem végleges, de van remény, sőt, még a rosszak is megjavulhatnak.

Szólj hozzá!

Címkék: dráma harry potter rowling kolbenheyer olvas

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr1511813321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.