Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CCXVII.: String Wars

2016.12.03. 07:00 kolbenheyer

smolin.jpgEzt a könyvet mintegy döntőbíróként olvastam el: két barátom vitatkozott azon, hogy természettudományos jártasság híján érthető és érdekes-e egy ilyen könyv. Az ítélet vegyes: kifejezetten érdekes, de csak részben érthető. Lee Smolin Mi a gubanc a fizikával? (Budapest, Akkord, 2011; az amerikai eredeti: The Trouble with Physics, Boston, Houghton Mifflin Harcourt, 2006) című könyve nem nagyon lehet más, hiszen kettős célkitűzését nem lehet egyszerre megvalósítani. Elméleti fizikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki felismerje és másoknak is megpróbálja elmagyarázni, szerinte mi nem stimmel a mai fizikával. És muszáj belemenni a részletekbe ahhoz, hogy a fizikusok, akikhez is szól, komolyan vegyék. Emiatt a szélesebb olvasóközönség elveszti a fonalat menet közben, pedig a fizika állítólagos válságának tudományszociológiai okai őket is érintik. A belső megértés és a külső nyomás együtt változtathatna csak a Smolin szerint beteg rendszeren, ami a legkiválóbb elmék megfeszített munkája és a nagyvonalú anyagi támogatás ellenére is zsákutcába vezette az elméleti fizikát: egyeduralkodóvá vált a húrelmélet. Emiatt a könyv mintha három, különböző műfajú mű antológiája lenne: egy lenyűgözően szellemes, a művelt laikusnak szóló fizikatörténet, egy a matematikától megtisztított, de így is csak fizikusok számára érthető helyzetkép a mai fizikai elméletekről és kutatásról, és egy szenvedélyes vitairat némi szociológiai és pszichológiai alátámasztással az egyetemi világ fonákságairól.

A fizikatörténetet Smolin a végén kezdi: mit nem tudunk még? A modern fizika öt nagy nyitott kérdésével (az általános relativitáselmélet és a kvantumelmélet egyesítése; a kvantumelmélet alapvető következetlenségeinek kiküszöbölése; a részecskék és erők egyesíthetősége; a részecskefizika standard modelljében található változók megmagyarázása; a sötét anyag és a sötét energia mibenlétének magyarázata) arra igyekszik rávilágítani, hogy mit várunk egy új elmélettől, illetve mi jellemezte a múltban a nagy egyesítő elméleteket. Természetesen azt és természetesen az, hogy egyszerre magyarázzák az addigi paradigma által magyarázott jelenségeket valamint azokat, amik addig anomáliának számítottak, hogy kísérletileg igazolható vagy cáfolható előrejelzéseket tegyenek, és hogy emiatt jelentősen változtassák meg a világról alkotott képünket. Ez a könyv legfogyaszthatóbb része, mert a laikusnak is érthető, de a szakembernek sem unalmas, ugyanakkor nyilvánvalóan csak felvezetése a lényegi témának. Nem azért fontos tehát, mintha ezt ne olvashattuk volna már sokszor, hanem azért, mert ez győz meg arról, hogy Smolin érti, amit csinál: mégpedig a fizikát is és a könyvírást is.

Mert utána belecsapunk a húrelméletbe. És az bizony érthetetlen. Nem akarok károgni, vagy bárki intellektuális képességeit kisebbíteni, de komoly fizikai ismeretek nélkül az olvasónak esélye sincs. Ám végig érthető, hogy miért tesz ki ennek minket Smolin. Mert ha azt akarja állítani, és azt akarja állítani, hogy a húrelmélet nincs pontosan megfogalmazva, hogy nem érintkezik a valósággal, azaz kísérletekkel nem igazolható vagy cáfolható, hogy nincsenek önálló előrejelzései, sőt hogy alapvető feltételezéseket vele kapcsolatban nem bizonyítottak matematikailag, akkor ezeket az állításokat a fizikusok, sőt kifejezetten a húrelmélettel foglalkozó elméleti fizikusok számára is bizonyítania kell. Nem véletlen, hogy a könyvnek ez a része váltotta ki a legtöbb vitát, és pont a húrelmélettel foglalkozók vádolják Smolint a tények felületes kezelésével és megalapozatlan vádak megfogalmazásával. Ami aggasztó jel is lehetne, hiszen ők biztos értik, amit mond és főleg, amit rosszul mond. Ami azonban megnyugtató (valójában persze még aggasztóbb), hogy a nem húrelmélettel foglalkozó fizikusok, sőt matematikusok is értik, amit mond, és úgy látják, nem mondja rosszul, vagy pontosabban, hogy amit mond, az kínosan megdöbbentő.

Én nem fogom eldönteni, hogy Smolinnak igaza van-e a húrelmélet kritikája kapcsán. De amit az utolsó részekben a tudományszociológiáról ír, az meggyőző és elgondolkodtató. Kicsit finnyásan olvastam ezeket az oldalakt, mert ordít róluk, hogy Smolin nem társadalomtudós, és buzgó amatőrként fogalmaz, de minek finnyáskodni, ha az, amit ír, alapvetően megáll a lábán. Mert a tudomány épp olyan emberi szervezett tevékenység, mint bármi más, és épp úgy ki van téve a még oly nemes emberi törekvések nem kívánt következményeinek. Mindannyian alapvetően azokkal szimpatizálunk, akik egyetértenek velünk. Ha a rendszer a kollégák állásfoglalása alapján mér minket (állásajánlatok, kutatási pénzek odaítélése), akkor azokat jutalmazza, akik az aktuális divatot követik, és ezzel előre befolyásolja a leendő tudósok választását, hogy mivel is foglalkoznának inkább. Ha egyszer kialakul egy elmélet dominanciája, akkor azt a rendszer egyszerűen folyamatosan újratermeli: az kap állást, akit befolyásos tudósok ajánlanak, az számít befolyásos tudósnak, aki sok kutatási pénzt nyer el, annak ítélnek sok kutatási pénzt, aki gyorsan szállít eredményeket, akkor lehet gyors eredményre számítani, ha bejáratott módon kutatunk, és ha mindig bejáratott módon kutatunk és oktatunk … akkor bezárult a kör. Aminek a rezgései a húrelmélet szerint azonosak lehetnek a gravitonnal, kivéve, ha a húrelmélet olyan, mint a flogiszton vagy az éter. Volt, nincs.

Szólj hozzá!

Címkék: tudomány szociológia fizika húrelmélet kolbenheyer olvas smolin

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr1711918095

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.