Essünk túl a lényegen: az utóbbi évek (egyik) legtúlértékeltebb sci-fijét olvastam. Jeff VanderMeer Expedíció (Budapest, Agave, 2016; az amerikai eredeti: Annihilation, New York, Farrar, Straus and Giroux, 2014) című regényéről (no meg a két folytatásról, hiszen trilógiáról van szó, a 21. században élünk) mindenhol azt olvasom, hogy figyelemre méltó, nagyhatású, szépirodalmi beütésű, de a kritikusok ezt csak az alapötlet elmesélésével, illetve a Lemhez és a Sztrugackij fivérekhez való hasonlósággal támasztják alá. Az alapötlettel nincs is baj, a hasonlósággal még kevésbé, pláne, hogy a kettő összefügg: VanderMeer szépen lenyúlta a Piknik az árokparton (a filmváltozatból ismertebb címén, a Sztalker) alapötletét. És ezzel sincs baj, az ilyen lopás nem bűn, én sosem haragszom, ha valaki ellop egy remekművet és jó iparosként újrahasznosítja, ha viszont felfuvalkodott álművészként úgy tesz, mintha, na, akkor nagyon haragszom. És most nagyon haragszom. VanderMeerre, hogy át akart verni, és a világra, hogy hagyta magát. Szokásomtól eltérően most nem tudom elkerülni a spoilert, de legalább csak az első kötetet olvastam, így csak annak nem létező fordulatait tudom lelőni.

Adott tehát egy remek alapötlet, miszerint valahol a Földön létezik egy titokzatos X terület, ahol különös dolgok történnek a meg nem nevezett Esemény óta, és ahova eredménytelenül indulnak expedíciók sorai, mert vagy soha nem térnek vissza, vagy tagjaik agymosott árnyakként bukkannak fel nem kevésbé titokzatosan lakóhelyükön. Nagyon jó, nyilván arról szól a könyv, hogy megtudjuk mik is zajlanak az X területen és esetleg azt is, hogy ki vagy mi okozza mindezt. Vagy esetleg csak részleges válaszokat kapunk és merenghetünk az emberi megértés korlátozottságán. De ott a rejtély következő szintje, hiszen hamar kiderül, hogy az expedíciókat szervező Déli Végek nevű titokzatos ügynökség (?) is rejteget egysmást, hiszen expedícióinak tagjait hipnotizálva kondicionálja, a korábbi expedíciók „eredményeit” előlük eltitkolja, és talán ezzel összefüggésben az expedíciókat szándékosan elavult felszereléssel látja el. Még jobb, nyilván kiderülnek majd a titkos kormánymachinációk: fegyvergyártási szándék vagy éppen az Esemény valós eredete, esetleg mint félresikerült titkos kísérlet. Vagy nem, hanem merenghetünk azon, hogy az átlagember sosem képes feltárni a hatalom igazi arcát. De nincs vége, mert e rejtély továbbgyűrűzik, hiszen a főszereplőről sem tudunk semmit, neve sincs, csak a biológusként emlegetik. Szuper, nyilván kiderül, ki ő, és miért akar minden veszély dacára bejutni az X területre. Vagy nem, és merenghetünk azon, hogy miért lehetetlen magunkat megismerni.

Hát nem. Kapunk nagyon hosszú és nagyon kimunkált leírásokat az X terület tájairól és növényvilágáról, amiben azonban a legnagyobb írói bravúr az, hogy a leírásból még az sem válik világossá, hogy mégis merrefelé lehet ez a titokzatos vidék. Én hosszan törtem a fejem, hogy északi vagy trópusi növényvilágról van-e szó, de aztán feladtam. A lassúság és a keveset mondás nem baj, az sem, hogy kevés természetfeletti / idegen eredetű jelenséggel találkozunk, de az már igen, hogy ezek az égvilágon semmilyen összefüggést nem mutatnak semmivel. VanderMeernek esze ágában sincs elárulni, mi is történik itt és miért. Nem járunk jobban a Déli Végekkel sem. A kiinduló helyzethez képest talán egy mérsékelten meglepő fordulattal ajándékoz meg minket az író. Ez is leginkább azért zavarba ejtő, mert az egyetlen konklúzió az lehet, hogy a titkos kormányügynökök buzgón akadályozzák saját munkájukat. Végül a biológus is épp olyan ismeretlen marad, mint amilyen volt. Van egy rakás flashback az életére, ahol az izgalom egyetlen feszültségforrása az, hogy még mindig nem tudunk semmit. Az egyik ilyenben egy korábbi kutatóexpedíciójának utolsó napján részegen kiszalad még a kedvenc pocsolyáihoz, az egyikből fényt lát kiszűrődni, odafut, és mit lát? Egy tengeri csillagot. Egy perces néma tiszteletadás az univerzum csodája előtt.

Akkor miért olvastam el? Alapvetően azért, mert szinte sosem hagyok félbe könyvet. Meg azért, mert az egész elég rövid (Igen, ez sem valódi trilógia, hanem egy tisztességes regény háromba fűrészelése, már ami a hosszot illeti.) És azért, ezt el kell ismernem, mert VanderMeer jól ír a szó legszűkebb, technikai értelmében. Gyönyörűen futnak a mondatai, anélkül, hogy bárhonnan bárhová tartanának. Azt nyilatkozta állítólag, hogy egy rémálma adta az ötletet. És ez hihető is, mert az egész valóban egy hosszúra nyújtott rémálom, ahol ugyan semmi nem történik, de állandóan félsz attól, hogy a hátad mögött ott a szörny. És pont ennyi is az értelme. Ha egy rövid novellát írt volna, azt imádtam volna, semmi magyarázat, csak egy érzés, tényleg remek. De Sztrugackij és Lem megerőszakolása, hogy úgy tesz, mintha velük egyenrangú, elgondolkodtató remekművet írt volna, nem pedig egy zseniálisan marketingolt közhelygyűjteményt.