Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CCXXI.: A pénz szaga

2017.01.14. 07:00 kolbenheyer

whatmoneycantbuy.jpgMichael J. Sandel Mi igazságos … és mi nem? című könyvét imádtam, ezért is vágtam bele az újba, ami magyarul sajnos még nem jelent meg: What Money Can’t Buy (Amit pénzen nem lehet megvenni; New York, Farrar, Straus and Giroux, 2011). A fókusz szűkebb és a kérdésfelvetés sokkal gyakorlatiasabb, mint az előző kötetben. Ennek megfelelően itt nincsenek filozófiaszemináriumi elméleti példák, csak és kizárólag valós esetek, illetve valós adatok. Ezekből pedig nem is kevés. Mivel Sandel azokkal vitázna, akik a piac hatékonyságára és erkölcsi semlegességére esküsznek, nyilván úgy gondolta, meggyőzésük egyik eszköze, ha nagyon tudományosan közelít a kérdéshez. Emiatt aztán az adathalmaz néha agyonnyomja a szöveg eleganciáját. Miközben a sorban állástól kezdve, a széndioxid kibocsátáson és a harmadik félnek eladott életbiztosításokon át a stadionok névadásáig vezet minket, bemutatva, hogy mi mindent lehet pénzen venni, pedig nem biztos, hogy kellene, három nagy kérdést vet fel. Megváltoztatja-e bizonyos dolgok értékét az, ha pénzért vásárolhatóvá válnak? Kiszorítják-e a piaci értékek a polgári erényeket? Hozzájárul-e a piac a társadalom kasztosodásához? A kérdések jogosak, a válaszok részben magától értetődőek, de a meggyőzés nem teljes. Hogyhogy?

Sandel szerint a piac megjelenése az élet minden szférájában mindig két veszélyt idéz fel: az igazságtalanságét (nem mindenki jut hozzá, csak a gazdagabbak) és az értékvesztését (amit pénzért lehet venni, az már nem ugyanaz). Az olvasói kritikák jelentős része szerint a két állítás túl evidens, szerintem azonban van velük elvi probléma is (ezekről egy kicsit később), és sok gyakorlati az alátámasztásukra hozott példákban. Vegyük a sorban állást. New Yorkban minden nyáron ingyenes színielőadások vannak a Central Parkban, a nagy érdeklődés miatt sorban kell állni az ingyenjegyekért. Van, aki az ingyenjegyét pénzért eladja, sőt eleve ezért áll sorba. A repülőtársaságok a gyorsabb beszállásért külön díjat szednek, ezért megelőzheted a sort. Igazságtalan-e ez? A második eset számomra egyszerűbb: ha én döntöm el, hogy az időm szánom rá vagy a pénzem, akkor nem (sőt, ha valódi verseny van a cégek között így az árak nem szállhatnak el, akkor a drágább sormegelőző jegyek egyben olcsóbbá teszik a sorban állósakat). Az első pedig főleg a színház miatt igazságtalan: amit ingyen kínálnak, abból más akar hasznot húzni. Ez inkább jogi kérdés: be kellene tiltani. De egyik esetben sem érzem, hogy maga a dolog (az előadás vagy netán a repülés) értékét vesztette volna.

Sandel a két érvet egybe is csomagolja. Ha a piac beteszi a lábát valahova, ahol nem lenne keresnivalója, akkor az adott dolog értékvesztése miatt akár az összhaszon is csökkenhet. Ezek voltak a könyv legizgalmasabb részei, mert itt nem adatokat sorolt, hanem kutatási eredményeket idézett. Az USA-ban a véradásért fizetnek, Nagy-Britanniában ez önkéntes alapú és ingyenes. Az eredmény: az USA-ban sokkal nehezebb biztosítani a vérellátást. Svájcban atomhulladék-temetőt akartak építeni. A kinézett falu lakossága nehezen, de beleegyezett, amikor azonban még pénzt is kínáltak érte, akkor visszautasította. A tanulság nagyon egyértelmű és nagyon érdekes. Ha valamit önkéntes jótékonykodásnak fogunk fel, akkor szívesen csináljuk. Ha pénzt fizetnek érte, akkor egyszerű munka vagy üzlet lesz, és áron alul nem vagyunk hajlandóak elvégezni, elfogadni. Ezek a példák azért is nagyszerűek, mert arra is rávilágítanak, hogy kár a piac előretöréséért, pontosabban annak ideológiai megágyazásáért úgy általában a „közgazdászokat” felelőssé tenni – erre Sandel nagyon is hajlik –, hiszen a fenti eredmények közgazdászok kutatásaiból származnak.

Végül Sandel még súlyosabb állítást tesz: a piac előretörése azt eredményezi, hogy az élet addig nem üzleti alapú, mondjuk talán civil szférájában is szétválnak a gazdagok és a szegények. A demokrácia – így az érv – nem követel teljes egyenlőséget, de annak lehetőségét igen, hogy a különböző hátterű emberek találkozzanak, szembesüljenek egymás érdekeivel és látásmódjával, és ez alapján megpróbálhassanak kompromisszumokat kötni. Ha azonban a baseball-stadionban a gazdagok a skyboxból nézik a meccset, és csak a szegények szurkolnak a fapados lelátókon, akkor ez a találkozás elmarad. Szívemhez szóló érvelés, és zsigerileg az alátámasztásával is egyetértek. És pont ez a gond. Míg a polgári erények (az önkéntesség) visszaszorulására vannak bizonyítékok, ezt a gondolatmenetet Sandel jobbára anekdotákkal támasztja alá. És ez nem csak azért kevés, mert megtanultam, hogy az anekdoták nem bizonyítékok, hanem tipikus gondolati csapdák, hanem azért is, mert szerintem Sandelnek igaza van, csak így nem meggyőző. Nem érdekel, ki hol ült harminc éve és hol ül most egy stadionban. De érdekel, hogy ki hova jár iskolába, és kit melyik kórházban kezelnek. Ezek mentén kasztosodik Amerika és Európa, erről szeretnék olvasni.

Szólj hozzá!

Címkék: pénz filozófia közgazdaságtan erkölcs kolbenheyer olvas sandel

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr6712040901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.