A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (86) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (25) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (9) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (212) pszichológia (13) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (63) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (149) tudomány (8) tüntetés (6) usa (45) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas CCLVI.: Álmomban a faun egy kislánnyal beszélgetett

2021.04.17. 09:00 kolbenheyer

Könyv: Piranesi (Susanna Clarke)Susanna Clarke A hollókirály című könyve világsiker lett, és már akkor is sokan mondtuk, hogy ez nem egyszerű zsánerirodalom. Nagy volt hát a várakozás, lehet-e tartani ezt a színvonalat, főleg tizenhat év, betegséggel súlyosbított kihagyás után. Most már tudjuk, hogy lehet. A Piranesi (Budapest, Agave, 2020; az angol eredeti: London, Bloomsbury, 2020) rövidebb és szerkezetében egyszerűbb is, de ugyanannyira zseniális. „Piranesi. Így hív engem. Ami azért furcsa, mert amennyire csak emlékszem, nem ez a nevem.” Ki beszél? Hol járunk? És miért Piranesi? Megpróbálom eköré a három kérdés köré szervezni az ismertetőmet anélkül, hogy a történetről túl sokat elárulnék, hátha mégis érthető, sőt, szándékom szerint kifejezetten kedvcsináló lesz. A Piranesi is fantasy A hollókirályhoz hasonlóan, a csodáról szól tehát, ám mesteri logikával szerkesztve. Formailag egy naplót olvasunk, pontosan dátumozott bejegyzésekkel – az elsőt az ötödik hónap első napjáról abban az évben, amikor az albatrosz a délnyugati csarnokokba érkezett. A napló ráadásul indexszel is rendelkezik, aminek segítségével az elbeszélő főhős aztán visszakeres régebbi bejegyzéseket. Miközben mindez tökéletes játékszer egy whodunnit krimi megszerkesztéséhez, sőt az emlékezés és az identitás bizonytalanságának érzékeltetéséhez, folyamatosan fenntartja az elképedés feszültségét a leírás realizmusa és a leírt valóság (?) szürrealizmusa között.

 

Ha már az előbb krimihez hasonlítottam a Piranesi szellemi kihívását, akkor valójában dupla csavaros krimi. Ahhoz, hogy megtaláljuk a tettest, először tudnunk kellene, ki is az áldozat. Most, hogy leírtam, rájöttem, hogy ez a mondat is legalább kétértelmű: mert nem csak az a kérdés, hogy kicsoda Piranesi, hanem az is, hogy ő-e az áldozat. De utóbbiról majd később. A puzzle kirakása Clarke regényében tényleg csak szellemi játék. A szerző kezdettől fogva vezeti intelligens olvasóját, és mihelyt az rájön valamire, a következő oldalon maga is megerősíti valamelyik szereplő által a felfedezést. Akkor mégsem az a lényeg, hogy megtudjuk Piranesi igazi nevét? Igen is, meg nem is. Mert a végén nem a főszereplő valódi identitása tárul fel, hanem egy másik identitása. Egyszerre tűnik két különböző személynek, saját élettörténettel, de ugyanakkor meghatározó személyiségvonásai állandónak bizonyulnak. De nem elég, hogy a regény arra késztet, hogy megkérdőjelezzük saját énünk egyneműségét és állandóságát. Maga az önmegismerés folyamata a regény kulcsmomentuma. És a kibontakozó kép itt is zavarba ejtő: a kíváncsiság érték, a megismerést nem lehet megakadályozni, de az eredmény egyszerre nyereség és lemondás. A biztos veszteség melankóliája egyre sűrűsödik, ahogy közelítünk a végkifejlethez.

 

A Ház, ahol Piranesi él, az antikvitás, a reneszánsz és a klasszika „nemes egyszerűségének és csendes nagyságának” emanációja. A napló nyelvezete, szóhasználata, mondatszerkesztése, – az angol eredetiben – a nagybetűs szókezdések szintén ehhez igazodnak. És ez a másik nagy és folyamatos feszültségforrás: hogy lehet a börtön ennyire szép. És Clarke itt is finoman vezeti az olvasót: ahogy feltárul az elfelejtett múlt, tűnik egyre sötétebbnek a Ház. Aztán persze felmerül a Stockholm-szindróma kérdése – jó regényt olvasunk, természetesen senki nem mondja ki –, hogy megéri-e rájönnünk, hogy csodálatos világunk valójában börtön. De a csavar ennél csavarosabb, és a nagy leleplezés nem olcsó happy enddel ér véget (az olcsóval lenne bajom, nem a happy enddel), azaz a börtönből való optimista kiszabadulással, de nem is a még olcsóbb tragikus véggel (na ezzel sokkal több bajom lenne), azaz a minden tönkremegy és minden rettenetes érzetével. Hanem azzal, hogy az egyszer kinyitott ajtót nem lehet becsukni, de azt senki sem mondta, hogy csak egyszer lehet átmenni rajta. Clarke mégsem a szürke, hanem igenis a fekete és a fehér írója. A karakterek nem attól komplexek, hogy se nem jók, se nem rosszak. Hanem attól, hogy a jók bátrak és szenvedélyesek, és éppen emiatt érik őket veszteségek. A rossz nem a jó ellentéte, hanem annak hiánya. Ezért megérteni, elfogadni, de legyőzni sem lehet.

 

A Piranesi tökéletes cím, mert ordít róla, hogy utal valamire, tudnunk kellene valamit, de az mégsem annyira kézenfekvő. Ha valaki rákeres Giovanni Battista Piranesi római metszeteire, illetve fantasztikus börtönrajzaira, akkor jóleső aha érzés fogja el a könyv olvasása közben. Ha utánanéz a mottóként idézett részletnek a Narnia krónikáiból, akkor úgy érzi, hogy szagot fogott, és talán kicsit előrébb jár a nyomozásban. De aztán Clarke kijózanítja. Mert ugyan gyakran szó esik a könyvben a Ház szobrainak allegorikus jelentéséről, de valójában sosem kapunk róluk katalógust, hiszen sem a cselekményhez, sem a nagy titokhoz nincs közük. Vagyis várjunk csak. Piranesi és a Másik kezdetben a Ház titkát kutatja. Aztán Piranesi egyszer csak ráébred, hogy ez értelmetlen, mert felesleges. Akkor azt hisszük – hiszen a puzzle darabjai éppen ebbe az irányba mutatnak –, hogy leépülésének, a felejtés homálya sűrűsödésének vagyunk tanúi. De ahogy Piranesi amnéziás személyisége nem puszta vegetálás, a Ház pedig nem egyszerű, és pláne nem rosszindulatú börtön, úgy a titokról lemondás sem szellemi restség. A rejtvény megfejtése éppen valami olyasmi, hogy a hűvös, érdektelen, számító intellektus véges eszköz. És itt visszatérhetünk a jó és a rossz ábrázolásához. A titok a rosszak vesszőparipája, akik a hatalom eszközét keresik. A jók felismerése éppen az, hogy a csoda nem hatalmat kínál.

Szólj hozzá!

Címkék: regény fantasy susanna clarke Piranesi

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr6116438282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.