Branko Milanovic könyve a címében hordozza az alaptézisét: Capitalism, alone (Csak a kapitalizmus; Cambridge, Harvard University Press, 2019), napjainkban a világtörténelemben először az emberiség egésze egyetlen gazdasági és társadalmi rendszerben él, a kapitalizmusban. A termelőeszközök java magántulajdonban van, a termelés jórészt bérmunka keretében történik, a gazdasági tervezés pedig decentralizált. Mindez azonban nem a történelem végét jelenti, hanem azt a kérdést veti fel, hogy miként alakul tovább a már eddig is több változatot megért kapitalizmus. A globalizáció ugyanis felerősítette a kapitalizmus alaptermészetét, a profitra való törekvést azzal, hogy lebontott minden fizikai és erkölcsi korlátot. A tőkeáramlás szabadsága aláássa a jóléti államot, mert a költségcsökkentés és az adóelkerülés józan döntéssé szelidül. A munkaerő áramlása még nem szabad, mert a migrációval szemben érzelmi fenntartások vannak. Talán fel lehetne adni a jogegyenlőséget: a bevándorlóknak nem adni állampolgárságot, így kizárni őket az újraelosztásból. Milanovic szerint a technikai fejlődéstől nem kell félni, bár leginkább azért nem, mert fogalmunk sincs, mit hoz. Eddig összességében és hosszú távon több munkát teremtett, mint amennyit megszüntetett. A mindennapjainkat viszont teljesen átalakítja a kapitalizmus, ahogy értékesíthető áruvá válik a szabadidőnk, a szórakozásunk s társas kapcsolataink.

Alexander Mikaberidze The Napoleonic Wars (A napóleoni háborúk; London, Oxford University Press, 2020) című könyve közel ezer oldal – még ha ennek a fele lábjegyzet is –, de ezt önmagában nem bánjuk, hiszen alcíméhez méltóan valóban világtörténelmi keretbe helyezi a bő húszéves konfiktussorozatot. A könyv egyszerre informatív és olvasmányos, de alapvetően hadtörténet. Sokszor elveszünk a csaták részleteiben az azokat vívó tábornokok teljes nevén és főnemesi címein kezdve az időjárási körülményekig. És mivel ezek a csaták hol Trinidadon, hol Dagesztánban, hol Portugáliában, hol pedig Finnországban zajlanak, nagyon kell kapaszkodni. Mikaberidze lenyűgöz az ismeretek mennyiségével és mélységével, néha mégis elvész a kapaszkodó. Rendben, hogy 25 ezer katona vagy hat sorhajó vett részt az ütközetben, de ez sok vagy kevés, mennyi volt összesen, hol volt a többi? Vagy értjük, hogy ki nyert és mit ért el ezzel, de mi ennek a jelentősége? Mégsem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ne lenne ez egy ragyogó könyv. Az. Csak talán lehetne még ragyogóbb, legalábbis az én ízlésemnek jobban megfelelne kicsit kevesebb csata és több összefüggés. Bár abból is van bőven, lássuk csak.

J. K. Rowling legújabb mesekönyve, A karácsonyi malac (Budapest, Animus, 2022; az angol eredeti: The Christmas Pig, London, Hachette, 2021) csak most került a kezembe, de március elején is épp olyan lenyűgöző volt, mint lett volna karácsony előtt. Az angol eredetit olvastam, de belenézve a magyar kiadásba, Tóth Tamás Boldizsár ezúttal is remekelt. Az író köszönetnyilvánításainak végén azt írja, hogy a hasonlóság saját családja tagjaival és azok játékaival teljesen tudatos. A posztom címével is ez a helyzet. Akit a könyv és ismertetése érdekel, attól még egy pillanat türelmet kérek. Iván nyuszi kék volt, sárga arccal, tappancsokkal és hassal és másodszülöttünk számára teljesen elképzelhetetlen volt nélküle az élet, de legalábbis az alvás. Iván nyuszi színét és állagát is megviselte a napfény, az utca kosza, a kicsorduló nyál és sok egyéb. Míg aztán egy óvodából hazajövet tett kitérő során el nem veszett. A világ végét egy darabig azzal lehetett késleltetni, hogy naponta fogadkoztunk, hogy újabb és újabb kutatóexpedíciókat indítunk megmentésére. Közben éjjel belevetettük magunkat az internet bugyraiba és körmünket rágva számoltuk a napokat, hogy mikor ér ide Hongkongból Iván nyuszi reinkarnációja. Aztán azon izgultunk, hogy hihető lesz-e a műanyagszagú, friss szőrű és élénkkék avatár. Sose fogjuk megtudni, mi történt a gyereklélekben, de a világvége elmaradt, és Iván nyuszi azóta is velünk él.

Tim Harfordnak már az ötödik könyvét ismertetem. Az Adatdetektív (Budapest, HVG, 2021) amerikai kiadásának is ez a címe, csak az eredeti brit lehet olyan sznobul kacifántos: How to Make the World Add Up (London, Little Brown, 2020). A téma ezúttal a statisztika, de Harford most sem a technikai részletekkel untat. Ha valaki meg akarja tudni, hogyan kell reprezentatív mintát kijelölni és mit jelent a statisztikai szignifikancia, akkor máshova forduljon. Ha viszont szeretné, hogy rendkívül szórakoztató és tanulságos történeteken keresztül meggyőzzék, hogy a statisztika igenis segít megérteni a világot, és létezik objektivitás, amire törekedhetünk, akkor nagyon ajánlom ezt a könyvet. A tíz szabály, amit Harford felállít nem valódi szabály, és nem a statisztikusoknak szól, hanem nekünk: mire figyeljünk, ha számokkal akarnak meggyőzni minket. A könyv végén ő is eljut oda, hogy az összes mögött a kíváncsiság aranyszabálya rejlik: merjünk kérdezni, akarjuk megérteni, hogy mi az állítás, mivel támasztják alá, és mit is bizonyítana mindez. A következőkben nem is megyek végig a tíz szabályon, maradjon ez meg az olvasónak, hanem kiemelek három, példákkal alátámasztott tanulságot.