C. J. Sansom azért is tartott szünetet Shardlake kalandjaiban, mert közben írt egy egészen más könyvet. Kíváncsi voltam, megérte-e emiatt várni a derék Matthew-ra. Megérte. A Dominion (London, Macmillan, 2012) alternatív történelmi regény, mégpedig a legjobb fajtából, ahol mindhárom szón hangsúly van. Mivel a fülszöveg is elárulja, én sem lövöm le a poént, ha leírom, hogy egy olyan 1952-ben járunk, ahol Nagy-Britannia békét kötött a nácikkal Franciaország veresége után, mivel nem Churchill lett a miniszterelnök. A náci Németország uralja Európát, de befejezhetetlen háborút vív Oroszország roncsaival az Urálban, Japán hasonlóképp beleragadt a kínai háborúba, Nagy-Britannia a tengelyhatalmak árnyékában igyekszik foggal-körömmel egyben tartani birodalmát, az USA pedig távolról szemléli az Óvilág őrületét. Sokan sokat kihoztak már ehhez hasonló alapötletből, Sansomtól ez alkalommal is inkább a mélységet várjuk, mint a színpompás felszínt. Nincsenek nagyszabású csatajelenetek, nincsenek képzeletet felülmúló atrocitások, nincs túlbonyolított, gyorsan pörgő cselekmény. Ehelyett van maroknyi főhős, akik csetlenek-botlanak, hogy végrehajthassanak egy viszonylag egyszerű küldetést, amiben nem csak az ellenfél könyörtelensége, hanem saját kétségeik, gátlásaik, gyarlóságaik akadályozzák őket.

Ian Morris legutóbbi könyvét imádva gyűlöltem: a Why the West Rules hihetetlenül izgalmas történelmi panoráma volt meghökkentően blazírt elméleti szósszal. Úgy tűnik, mégis az imádat volt az erősebb, mert nem bírtam ellenállni a most ismertetendő könyvnek: War! What it is Good For? (Mire jó a háború? New York, Farrar, Straus & Giroux, 2014). A tartalom ismeretében a cím nem is tűnik provokatívnak. Az alaptézis ugyanis az, hogy a háború hosszútávon alapvető oka az emberiség növekvő jólétének és biztonságának. Mégpedig azért, mert egyre nagyobb és szervezettebb társadalmakat hozott létre, amik egyre sikeresebben nyomják el az erőszakot és a növekvő piac és a fokozódó munkamegosztás révén egyre több anyagi javat állítanak elő. Mindez persze magában foglal legalább két előfeltételezést. Egyrészt, hogy a konfliktusok megoldásának nincs más útja, mint az erőszak. Másrészt pedig, hogy a háborúk célja és eredménye valóban nagyobb társadalmak létrehozása. Morris mindkét kérdésre választ ad, és az alaptézist is olyan meggyőző erővel bizonyítja, hogy nehéz ellenállni neki, akkor is, ha Keynes szavai folyton a fülünkbe csengenek: hosszútávon mindannyian meghalunk. Morris nemcsak kitűnő (ókor)történész, hanem ragyogó író is, a könyv dramaturgiailag van felépítve, az ismertetőmben azonban nem ezt a sorrendet követem.

Igen, tudom, a forgatókönyv az nem könyv. De nem fogok mentegetőzni, bármit elém tesznek, amit J. K. Rowling írt, el fogom olvasni, ha pedig a varázslóvilágban játszódik, akkor soron kívül. Megnéztem a filmet, és, mégis, sőt, elolvastam az angolul rögvest kiadott forgatókönyvet is: Legendás Állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts And Where to Find Them, London, Little, Brown and Co., 2016). És igen, ezt most kifejezetten élveztem ebben a formában is: a Harry Potter és az elátkozott gyermek esetében nagyon hiányoltam a regény elbeszélő hátterét, most viszont ezt tökéletesen kitöltötte a nemrég látott film emléke. Mivel itt tényleg a film – nyilvánvalóan utólag tökéletes illeszkedésűre fazonírozott – forgatókönyvéről van szó, értelmetlen a két műfaj összevetése. Összevetni legfeljebb egy nemlétező regénnyel lehetne (Milyen lett volna, ha Rowling regényt ír, majd abból forgatnak filmet?), illetve magával az anyaszériával (Miben hasonlít a Harry Potter sorozathoz és miben különbözik tőle?). A kérdés persze mindkét esetben bővíthető azzal, hogy mi is lenne a jobb. Mert azt, hogy jó, szeretném az elején leszögezni, és teljesen meggyőzhetetlen vagyok az ellenkezőjéről.

Már-már lemondtam Matthew Shardlake-ről, amikor váratlanul visszatért. C. J. Sansom Tudor-kori krimisorozatát imádtam, de 2010-ben olvastam az előzőt és megfeledkeztem róla. Persze én bambultam el, hiszen a legújabb kötet már két éve megjelent, míg aztán tavaly a magyar fordítás is kijött: Egy bűnös siralmai (Budapest, Agave, 2016; az angol eredeti: Lamentation, London, Mantle, 2014). A cselekmény azonban szinte ugyanott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt: nem is baj, a kor viszonyaihoz képest már amúgy is elég érett a főszereplőnk. Azt hiszem, az egész kötetre illik ez a jelző: érett. A történelmi háttér nagyon komoly, de nem tolakodó, a cselekmény érdekes, de dramaturgiája nem tesz erőszakot sem a háttéren, sem a karaktereken, a szereplők pedig nagyon hitelesek. Sansom védjegye, a könyveiből áradó mélabú mindig újra meglep. Teljesen természetes, hogy egy öregedő, púpos ügyvéd küzdelme VIII. Henrik vallásháborútól és politikai intrikáktól véres uralma idején csak melankolikus lehet. És nem tolakodó, nem nyomasztó a mélabú, csak éppen finom permetével mindent belep.

Az angol a megkérdőjelezhetetlen világnyelv: ha anyanyelvként nem is, de második nyelvként sokkal többen beszélik, mint bármely más nyelvet vagy akár többet együttvéve. De tisztában vagyunk azzal, hogy ez csak pár évtizede van így? És hogy akár el is múlhat? Nicholas Ostler The Last Lingua Franca (Az utolsó lingua franca; New York, Walker, 2010) című könyve erről szól: az angol világuralma törékeny, és észre sem fogjuk venni a hanyatlás kezdetét. Mert míg egy anyanyelv nincs veszélyben addig, amíg létezik egy közösség, ami természetes módon továbbadja, a lingua francákat minden generációnak nagy befektetéssel meg kell tanulnia, és ez a lánc könnyen megszakadhat. Az első fejezetben Szingapúr, Srí Lanka és Tanzánia példája szépen szemlélteti ezt. Mindhárom ország brit gyarmat volt angol nyelvű igazgatással. Ma már csak Szingapúr az, a másik két országban jelentősen visszaesett az angolul (is) tudók aránya. Szingapúrban az angol nem csak a gazdasági kapcsolatrendszer feltétele, hanem elsősorban az etnikai közösségek közti status quo fenntartásának eszköze. És éppen ezért váltotta Srí Lankán a szingaléz, mert ott az angolt a műveltebb tamil kisebbség uralmi eszközének látták, Tanzániában pedig a szuahéli, mert jobban kifejezte a soknyelvű, ám afrikai állam új kohézióját.

Lassan elkezdődik ez is: a lányom ajánlására olvastam el Wolfgang Herrndorf Csikk című ifjúsági regényét (Budapest, Scolar, 2016; a német eredeti: Tschick, Berlin, Rowohlt, 2010). Nyilván már csak a tekintély megőrzése végett is akkor már az eredetiben németül, valamit még nekem is kell tudnom. Aztán azóta azon gondolkozom, hogy mitől ifjúsági egy regény. Mert a Csikk egyrészt nyilvánvalóan nagyon is az, hiszen kamasz szereplői kamasz életérzést és problémákat közvetítenek. Másrészt viszont akkor üt egy könyv nagyot – és a Csikk nagyot ütött Németországban –, ha a felnőtteknek is ad valamit, mégpedig nem csak nosztalgiát, hanem a reflektálás lehetőségét kamaszkorunkra: a csodáira, az elszalasztott lehetőségeire, és persze arra, hogy mennyivel lettünk többek azóta. De a másrésztnek úgy kell megjelennie a műben, hogy ne telepedjen rá az egyrésztre: a kamasz olvasó primér élményét nem nyomja agyon a felnőttes átértelmezés. Azt hiszem, ez a bravúr a jó ifjúsági regény titka, és Wolfgang Herrndorf ezt a bravúrt szállította.

Michael J. Sandel Mi igazságos … és mi nem? című könyvét imádtam, ezért is vágtam bele az újba, ami magyarul sajnos még nem jelent meg: What Money Can’t Buy (Amit pénzen nem lehet megvenni; New York, Farrar, Straus and Giroux, 2011). A fókusz szűkebb és a kérdésfelvetés sokkal gyakorlatiasabb, mint az előző kötetben. Ennek megfelelően itt nincsenek filozófiaszemináriumi elméleti példák, csak és kizárólag valós esetek, illetve valós adatok. Ezekből pedig nem is kevés. Mivel Sandel azokkal vitázna, akik a piac hatékonyságára és erkölcsi semlegességére esküsznek, nyilván úgy gondolta, meggyőzésük egyik eszköze, ha nagyon tudományosan közelít a kérdéshez. Emiatt aztán az adathalmaz néha agyonnyomja a szöveg eleganciáját. Miközben a sorban állástól kezdve, a széndioxid kibocsátáson és a harmadik félnek eladott életbiztosításokon át a stadionok névadásáig vezet minket, bemutatva, hogy mi mindent lehet pénzen venni, pedig nem biztos, hogy kellene, három nagy kérdést vet fel. Megváltoztatja-e bizonyos dolgok értékét az, ha pénzért vásárolhatóvá válnak? Kiszorítják-e a piaci értékek a polgári erényeket? Hozzájárul-e a piac a társadalom kasztosodásához? A kérdések jogosak, a válaszok részben magától értetődőek, de a meggyőzés nem teljes. Hogyhogy?

Essünk túl a lényegen: az utóbbi évek (egyik) legtúlértékeltebb sci-fijét olvastam. Jeff VanderMeer Expedíció (Budapest, Agave, 2016; az amerikai eredeti: Annihilation, New York, Farrar, Straus and Giroux, 2014) című regényéről (no meg a két folytatásról, hiszen trilógiáról van szó, a 21. században élünk) mindenhol azt olvasom, hogy figyelemre méltó, nagyhatású, szépirodalmi beütésű, de a kritikusok ezt csak az alapötlet elmesélésével, illetve a Lemhez és a Sztrugackij fivérekhez való hasonlósággal támasztják alá. Az alapötlettel nincs is baj, a hasonlósággal még kevésbé, pláne, hogy a kettő összefügg: VanderMeer szépen lenyúlta a Piknik az árokparton (a filmváltozatból ismertebb címén, a Sztalker) alapötletét. És ezzel sincs baj, az ilyen lopás nem bűn, én sosem haragszom, ha valaki ellop egy remekművet és jó iparosként újrahasznosítja, ha viszont felfuvalkodott álművészként úgy tesz, mintha, na, akkor nagyon haragszom. És most nagyon haragszom. VanderMeerre, hogy át akart verni, és a világra, hogy hagyta magát. Szokásomtól eltérően most nem tudom elkerülni a spoilert, de legalább csak az első kötetet olvastam, így csak annak nem létező fordulatait tudom lelőni.

Jonathan Haidt nagyszerű könyvét, a The Righteous Mind-ot már ismertettem lelkendezve, és már akkor elhatároztam, de csak most került rá sor, hogy a másik nagyközönségnek szóló művét a The Happiness Hypothesis-t is elolvassam (A boldogság elmélete; New York, Basic Books, 2006). Valójában ez a korábbi műve, és érdekes is volt megfigyelni, ahogy a gondolatai továbbfejlődnek, és ahogy az írói készségei tovább csiszolódnak. Mert már a The Happiness Hypothesis-ben megjelent az elefánt és lovasának metaforája: ösztönös, automatikus és ellenőrizetlen érzéseink és döntéseink irányítják az életünket, a tudatos énünk ezt inkább csak megfigyeli és magyarázza, még ha éppen ennek a hatalomnélküliségének nincs is tudatában. És megjelent már itt a többféle erkölcsi dimenzió elmélete, bár még kevésbé kiforrott formában, de eleve hatalmas empátiával: a legtöbb emberi kultúra magától értetődően erkölcsi megítélés tárgyává tesz olyan szakrális, a „tisztaság” és a „szennyezettség” fogalmaival leírható jelenségeket, amiket a modern nyugati gondolkodás az egyén autonómiájából kiindulva relativizál és elutasít. És már itt nagyon tisztán szerkesztett és fogalmazott Haidt: a kötet tíz fejezete ősi bölcsességek mottóival indul, és ezeket vizsgálja meg a modern pszichológia eredményeinek fényében. Az ismertetés ezért aztán kicsit nehezebb, mind a tíz Nagy Bölcsességet nem fogjuk megbeszélni.

Kikapcsolódásként, lábadozás közben elolvastam George R. R. Martin újra kiadott, nagyon rövidke meséjét, A jégsárkány-t (Pécs, Alexandra, 2016; The Ice Dragon, New York, Ace Books, 1980 – a Dragons of Light antológia részeként). Miután a Trónok harca sikere után Martin könyveit sorra adják ki újra, és múltkor én is belefutottam abba, hogy azt hittem, új könyvről van szó, óvatosabb voltam és előre elolvastam a kritikákat. Így aztán nem csalódtam, mert nem vertek át. Pedig a kiadók nagyon igyekeztek. De A jégsárkány nem Westeros világában játszódik, nem önálló kötetként kiadandó mű és nem is mese. Értem, hogy jó buli a pár oldalért is elkérni a két-háromezer forintot, néhány szép rajzzal gyerekkönyvé tupírozni és megideologizálni a sovány szöveget, de őrjönghetnék is, hogy ez micsoda lehúzás. Mert csak az. A jégsárkány ugyanis novella. Eredetileg egy antológiába készült, pár oldalnyi rövidsége műfaji sajátosság, nem gyerekeknek írta Martin. Most komolyan, van, aki ajánlaná gyerekének Martin naturalizmusát? Vagy szeretne egész más stílusban íródott könyvet olvasni? Na, ugye. Átverni azt lehet, aki hagyja, sőt akarja. És ha csak három és fél évtizede íródott novellaként olvassuk? Akkor kiderül, hogy Martin már akkor is tudott. A kérdés inkább az (de ebben az ismertetőben nem lesz rá válasz), hogy amit nyertünk azon, hogy Martin epikus méretekben is tud írni, nem veszítjük-e el, ha kiderül, lezárni viszont nem tud.

Ezt a könyvet mintegy döntőbíróként olvastam el: két barátom vitatkozott azon, hogy természettudományos jártasság híján érthető és érdekes-e egy ilyen könyv. Az ítélet vegyes: kifejezetten érdekes, de csak részben érthető. Lee Smolin Mi a gubanc a fizikával? (Budapest, Akkord, 2011; az amerikai eredeti: The Trouble with Physics, Boston, Houghton Mifflin Harcourt, 2006) című könyve nem nagyon lehet más, hiszen kettős célkitűzését nem lehet egyszerre megvalósítani. Elméleti fizikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki felismerje és másoknak is megpróbálja elmagyarázni, szerinte mi nem stimmel a mai fizikával. És muszáj belemenni a részletekbe ahhoz, hogy a fizikusok, akikhez is szól, komolyan vegyék. Emiatt a szélesebb olvasóközönség elveszti a fonalat menet közben, pedig a fizika állítólagos válságának tudományszociológiai okai őket is érintik. A belső megértés és a külső nyomás együtt változtathatna csak a Smolin szerint beteg rendszeren, ami a legkiválóbb elmék megfeszített munkája és a nagyvonalú anyagi támogatás ellenére is zsákutcába vezette az elméleti fizikát: egyeduralkodóvá vált a húrelmélet. Emiatt a könyv mintha három, különböző műfajú mű antológiája lenne: egy lenyűgözően szellemes, a művelt laikusnak szóló fizikatörténet, egy a matematikától megtisztított, de így is csak fizikusok számára érthető helyzetkép a mai fizikai elméletekről és kutatásról, és egy szenvedélyes vitairat némi szociológiai és pszichológiai alátámasztással az egyetemi világ fonákságairól.

J. K. Rowling megígérte, hogy nem ír több folytatást Harry Potter-nek. Aztán mégis írt. Vagyis mégsem, hiszen nem regényt, hanem drámát írt. Engem mindez csak annyiban érdekel, hogy bár sose ígért volna semmit, és bár írt volna még folytatásokat. A Harry Potter és az elátkozott gyermek-et (Budapest, Animus, 2016; az angol eredeti: Harry Potter and the Cursed Child, London, Little, Brown and Co., 2016) így is pillanatok alatt felfaltam. A regényfolyamot én lezártnak éreztem, az epilógust annak bizonyítékaként értelmeztem, hogy tényleg vége, minden jó, nincs több kaland. A feleségem már akkor mondta, hogy az, hogy a seb tizenkilenc éve nem fájt, nagyon azt sugallja, hogy hamarosan fog. És szerencsére valóban újra fájni kezdett. De miért drámában? Azzal, hogy csak párbeszédeket kapunk, no meg néhány szerzői-rendezői utasítást, a cselekmény egyszerre lesz szikár és gyors, vagy kritikusabban fogalmazva: lukacsos. Amit elhatározunk, rögtön meg is tesszük, amire szükségünk van, rögtön a kezünkben is terem, amitől félünk, az szembejön a következő oldalon. Persze én nem vagyok mérvadó, mert utálok drámát olvasni, a nyomtatott forma állandóan kizökkent a világból, elidegenít a szereplőktől és a cselekménytől. De ha már dráma, jól használja-e Rowling? Zseniálisan.

Statisztikailag alighanem igaz, hogy a második részek eleve kudarcra vannak ítélve. Legalábbis a jól sikerült első részek, még pontosabban, a jól sikerült, ugyanakkor nem nyilvánvalóan folytatásosra tervezett első részek második részei vannak kudarcra ítélve. A világot és a karaktert már nem kell felépíteni, de tovább kellene fejleszteni, a cselekmény nem könnyen folytatható, ám az újabb epizódnak legalább akkorát kellene durrannia, mint az elsőnek, és hát már az elsőkönyveseknek járó, apróbb hibákat elnéző előzékenység sem várható el a kritikusoktól és az olvasóktól. Harald Gilbers Germania című krimije minden hibája ellenére nagyszerű volt, az Odin’s Söhne címmel megjelenő folytatást (Odin fiai; München, Knaur, 2015) is szívesen olvastam, de a katarzis elmaradt. A Germania sok szempontból lezárult: nem csak a gyilkost kapták el, de a két nyomozó sorsa is elvált, a lángba borult Berlin háttere előtt a náci a fontra ment, a zsidó pedig „eltűnt”, miután hivatalosan halottnak vélik. Mindez 1944 nyarán. Lehet-e, kell-e ezt folytatni? Az eredmény azt mutatja, hogy nehezen. A világvége előtt még történhetnek dolgok, de a kép nem csak a téli időjárástól és a folyamatosan szálló portól és hamutól válik szürkévé. Inkább epilógus, semmint finálé.

Kétszer dicsértem már Frank Schätzing könyveit (itt és itt), de meg kell törnöm a sorozatot. Nagyon vártam az újabb könyvet, aztán vártam még egy évet, hogy megjelenjen puhakötésben is, mert németül akartam elolvasni, de mostanra kiadták már magyarul is: Breaking News (Budapest, Athenaeum, 2016; a német eredeti: Köln, Kiepenheuer & Witsch, 2014). Legutóbb azt írtam, hogy „a roppant élethűen felépített világ, a lektűrhöz mérten eléggé komplex főszereplők […], valamint a rafináltan előrelátható, mégis izgalmas cselekmény” lennének a könyv legfőbb erényei. Schätzing azonban magasabbra tört: csúcsminőségű, szórakoztatva nevelő lektűr helyett nagyregényt akart írni. Egyszerre történelmi és családregényt, ami persze izgalmas marad és nevel, sőt, ami filozofál is az élet értelméről, az emberi felelősségről, a bűnről és a megbocsátásról. Nem azért vagyok szarkasztikus, mintha a könyv ne tenné mindezt, vagy mintha én tudnék ennél jobbat, hanem azért, mert Schätzing igenis tudott ennél jobbat. A regénybeli gonoszok kódneve Samael, a judaizmus bukott angyala, nekünk inkább a keresztény megfelelője, Lucifer ismertebb: az Úr seregeit vezette, mígnem „mint villám bukott le az égből”. Nagyon szomorú egy idol ledőlését végignézni, hát még ha ezt 950 hosszú oldalon át kell elviselni.

Ígérem, egy darabig utoljára szemezgetek a Beck kiadó sorozatából, de legutóbb marokszám akadtak a kezembe, és hát tényleg az egyik jobb, mint a másik. Barbara Stollberg-Rilinger Das Heilige Römische Reich Deutscher Nation (A német nemzet Szent Római Birodalma; München, Beck, 2009) című könyve szintén egy olyan államalakulatot mutat be, amivel csúnyán elbánt a modern nemzetállami történetírás perspektívája. A magyar olvasónak már a cím is meglepő lehet, hiszen a hazai történelemkönyvek csak Német-római Birodalomként emlegetik ezt az államot. Persze a rövidség kedvéért a németek is, de ott azért ismertebb a teljes neve is annak a birodalomnak, amelyik legitimitását egyrészt az állítólagos római örökség adta (a translatio imperii, a császári hatalom átruházása a középkori frank majd német uralkodókra), másrészt a keresztény világrend második, világi kardjának forgatása univerzális uralkodóként, végül, az előző kettő lassú eróziója folytán a sajátos német rendi „szabadság”. Stollberg-Rilinger könyve a koraújkorban veszi fel a fonalat és követi a birodalom történetét a megszűnésig. Olyan korszakokon át tehát, amelyekben a fentiek egyre anakronisztikusabbnak tűntek: a formálódó nemzetállamok között kakukktojás maradt ez a se nem német, se nem szent, se nem római izé.

Múltkor az iráni „nemzeti történelem” dekonstrukcióját mutattam be, most viszont egy olyan könyvet fogok, ahol a nemzeti perspektíva hiánya jelenti a problémát. Suraiya Faroqhi Geschichte des Osmanischen Reiches (Az Oszmán Birodalom története; München, Beck, 2000) című könyve is klasszikus országtörténet, az Oszmán dinasztia államalapításától meséli el azt az utolsó szultán lemondatásáig. Csakhogy itt egy ma már nem létező országról van szó, habár a török nemzettudat … de erről majd később. Először mindig kronologikus fejezetek mutatják be egy-egy korszak eseménytörténetét, majd ahhoz kapcsolódóan a legkülönbözőbb tematikus fejezetek következnek a legkülönbözőbb témákról a gazdaságtól kezdve, a vallásokon vagy a művészetek át a trónöröklési rendig vagy éppen a nők szerepéig. Minden korszakhoz más tematikus fejezetek kapcsolódnak, mindig ami éppen érdekesnek mutatkozik. És ezek nem győzik sorra megcáfolni az Oszmánokról kialakult sztereotípiákat. A Birodalom semmivel sem inkább volt expanzionista, mint a koraújkori Európa keresztény államai, csak éppen egy darabig náluk sikeresebben összpontosította erőforrásait. És persze hanyatlani sem kezdett el Szulejmán halála után azonnal, egészen a 18. század közepéig területi veszteségei minimálisak voltak. De minek köszönhető ez a negatív megítélés?

Már többször háborogtam a nemzeti történetírás ellen, hiszen a modern nemzetállamok keretének visszavetítése a történelembe tudománytalan és sokszor politikai motiváltsága miatt veszélyes fikció. Mondhatjuk persze, hogy vannak „természetesebb” keretek, olyan történeti földrajzi egységek, amelyeknek a nemzetállamok kora előtt is volt valamiféle önmagában elmesélhető történetük. De őszintébb, ha egyszerűen azt mondjuk, hogy a még oly nagyszerű könyvkiadás is figyelembe veszi az olvasó értelmezési kereteit és azokba illeszthető műveket rendel meg. Ennek tett eleget Monika Gronke Geschichte Irans (Irán története; München, Beck, 2003) című könyvével. Első ránézésre klasszikus országtörténet: kronológiai rendben meséli el az egyes uralkodó dinasztiák és birodalmak kialakulását és elenyészését az arab hódítástól napjainkig. Mindezt minden korszakban kiegészíti egy-egy az államszervezetről írt fejezet, amely nem is a valójában érdektelen szervezeti felépítést, mint inkább a hatalomgyakorlás legitimációját tárgyalja. Ehhez aztán – ahogy látni fogjuk – szorosan kapcsolódnak a síitizmusról írt fejezetek is. Az eredmény pedig gyönyörű lebontása a sosem létezett nemzeti folytonosságnak: Irán nem mindig is volt perzsa nemzetállam, a sía csak történelmének rövidebb felében azonosítható úgy-ahogy Iránnal, és nem volt semmi a történelméből eleve elrendelt az iszlám forradalomban.

Nagy Sándor ugyan a világtörténelem egyik legismertebb alakja, a hellenizmus kora mégis általában csak a klasszikus görög történelem hanyatló utózöngéjeként vagy a klasszikus római történelem dekadensen jelentéktelen mellékszíntereként él a köztudatban. Heinz Heinen Geschichte des Hellenismus (A hellenizmus története; München, Beck, 2003) című karcsú kötete ezen változtatna: miközben a karcsúság kétségkívül növeli a szélesebb körű elterjedés esélyét, csökkenti az elmélyülés lehetőségét. A Beck kiadó egészen kiváló sorozata persze eleve ezt a célt tűzi ki: művelt laikusoknak bemutatni a nagyjából letisztult, konszenzusos mainstream történelmet. Mégis folyton ott a hiányérzet: épp amikor kezd valami érdekessé válni, már ugrunk is a következő fejezethez. Heinen először a hellenisztikus államok politikai eseménytörténetét mutatja be (ez nyilván kötelező kűr, de kevéssé izgalmas), majd a hellenisztikus államszervezetet (itt már sok az újdonság, csak hát ugye, ahogy mondtam, a mélység …), végül pedig a hellenisztikus kultúrát, azon belül is kitüntetett módon a vallást (ez a legizgalmasabb, de lehet, hogy túl szubjektív vagyok). Újra és újra leszögezi, hogy terjedelmi okokból a korszak végpontját Egyiptom római meghódításában jelöli ki, és újra és újra kénytelen leszögezni, hogy ez csak a szűk értelemben vett hellenisztikus államok (tehát a sándori birodalom utódállamainak) végét jelenti, mert a hellenizmus a görög nyelvű és kultúrájú (kelet)római birodalomban és a kereszténységben élt tovább. Na, erről kérem a következő könyvet.

Hammurapi, Babilon királya, a nagy törvényalkotó egyszer a szomszédos Mitanni uralkodójától egy pár krétai bőrcipőt kapott ajándékba, ám azokat különösebb kommentár nélkül visszaküldte. Talán nem volt megfelelő a méret? Ismerjük a két király idevonatkozó levelezését, de ez nem derül ki. Apophisz, az Alsó-Egyiptomot meghódító hükszoszok királya pedig annyira felháborodott azon, hogy a Felső-Egyiptomban uralkodó Szeknerné fáraó vízilovai egész éjjel hangosan ordítoznak, hogy hadat üzent neki és saját kezűleg megölte. A történet ugyan valószínűtlen, hiszen a két uralkodó több száz kilométerre székelt egymástól, ugyanakkor Szeknerné múmiája valóban azt tanúsítja, hogy a fáraót harci bárddal fejbe vágva ölték meg. Nem csak azért idéztem Eric H. Cline 1177 B.C. (Kr.e. 1177; Princeton – Oxford: Princeton University Press, 2014) című könyvéből ezt a két abszurd történetet, hogy alátámasszam, milyen olvasmányosan teszi elevenné a szerző a késői bronzkor világát. Hanem azért is, mert a könyv egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a rendelkezésünkre álló írásos forrásanyag és a régészeti feltárások bizonyos kérdésekre választ adnak, de a többségüket homályban hagyják. Mit tudunk a késői bronzkorról, mit nem, és főleg, mi történt Krisztus előtt 1177-ben?

Írásom címe Bismarck híres mondására utal: „Az én Afrika-térképem Európa: itt van Oroszország, itt van Franciaország, és mi középen vagyunk.” Brendan Simms Europe (London, Penguin, 2013) című könyvének ez a második tézise, míg az első az, hogy az államok állandó versengésben vannak egymással, erőviszonyaik alakulása, az egymással vívott háborúk sikerei és kudarcai határozzák meg egész politikájukat, minden egyéb az államszervezet változásaitól a gazdasági folyamatokon át az ideológiákig ennek a következménye. Az európai történelmet, pontosabban a világtörténelmet (de legalábbis az utóbbi ötszáz évét) fel lehet fűzni arra az egyszerű szálra, hogy mindenki a Németország feletti ellenőrzés megszerzéséért, de legalábbis a mások által való ellenőrzés megakadályozásért küzd váltakozó felállásban és ideológiai magyarázatok árnyékában. Mert aki Németország ura, az Európa ura, és az végső soron a világ ura. Az Európán kívüli világpolitikát alapvetően az európai hatalmak alakították (igen, az USA az ő értelmezésében európai hatalom), mégpedig szigorúan az európai konfliktusaik függvényeként. Akárhogy is ragozzuk, a német farok csóválja az egész világkutyát.

Sherlock Holmes reneszánszát éli, nem vitás. Én is nemrég ismertettem Mich Cullin könyvét. Anthony Horowitz A Selyemház titka (Budapest, Animus, 2012; az angol-amerikai eredeti: The House of Silk, New York, Little, Brown, 2011) című műve azonban valami más – legalábbis a szerző ígérete szerint. Nem átdolgozás vagy újrahasznosítás, nem posztmodern intertextualitás, hanem egész egyszerűen egy új Sherlock Holmes regény. Mégpedig hivatalos folytatás: a jogutódok felkérésére vette fel a fonalat ott, ahol Sir Arthur Conan Doyle elejtette. De hogyan ír az ember folytatást egy bő száz éve megalkotott, de abba is hagyott  krimisorozathoz? Lehetséges ez egyáltalán? Horowitz váltig bizonygatja, hogy igen, talán túlzottan is váltig: a regény utószavaként írt egy esszét a regényíráshoz, mik is lennének azok az alapszabályok, amiket egy jó Sherlock-folytatáshoz az írónak be kell tartania. Ennyi? Vedd a receptet és kövesd? Szerencsére az esszét én is csak utószóként olvastam, így a kétségeim csak utólag merültek fel, addig egész egyszerűen élveztem a cselekményt, a jól ismert karaktereket és a Doyle modorában tartott nyelvet.

Ha eddig nem ismertük volna, akkor Stefan Luft Die Flüchtlingskrise (A menekültválság; München, Beck, 2016) című könyve lenne az a mű, amire megalkothatnánk a németes alapossággal kifejezést. A karcsú kötet minden aktuális adatot felvonultat a menekültekkel, kategorizálásukkal és a rájuk vonatkozó jogszabályokkal kapcsolatban, miközben végig megőrzi olvasmányosságát. Mégsem önmagában ez nyűgöz le, hiszen az olvasmányosság nem képes egyben megjegyezhetőséget is jelenteni, hanem az, hogy a tényszerűség és az elfogulatlanság nem sótlan vagy amorális pártatlanság képét ölti, hanem a megértésből fakadó józan kritikáét. Azt sem a szerző, sem én nem fogom hosszan bizonygatni, hogy amit megélünk, az nem a világvége, Európa öngyilkossága, még csak nem is liberális ármány. De azzal bátran nézzünk szembe, hogy a migráció nagyságrendje problémák sorát veti fel, mégpedig az európai államok tehetetlenségének, a meglévő jogi és anyagi keretek elégtelenségének és bizony a menekültek bizonytalan integrációjának kérdéseit. A közös gyökér épp hogy nem a folyamat tervezettsége, hanem a szereplők improvizálása és részben ki sem mondott érdekeinek össze nem hangolása, a nemzetállami politikák pillanatnyi szavazatmaximálást célzó kiszámíthatatlansága. Tetteinknek és tetteink hiányának következményei, még pedig nem szándékolt következményei is vannak.

Alig akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy majdnem húsz év múlva Andreas Eschbach folytatta legjobb könyvét A Jézus-videó-t. Nem tudom, hogy most is tíz évet kell-e várni a magyar fordításra, pedig ha a Blackout-ot azon frissiben kiadták magyarul, akkor a Der Jesus Deal sokkal inkább megérdemelné (A Jézus-üzlet; Köln, Lübbe, 2014). Időutazásos történetet hálás folytatni: egyszerre lehet megírni az előzményt és a folytatást úgy, hogy a kettő összeérjen. De éppen ezért már eleve önmagába záródó időutazásos történetet nehéz folytatni, hiszen nagyon meg kell indokolni a miértet és a hogyant. Az eredmény egészen különös: a cselekmény tökéletesen össze van csiszolva az előzménykötetével, sőt egész egyszerűen annak egyik záró epizódjával kezdődik – csak persze más szemszögből. Ugyanakkor a műfaj mintha egészen más lenne. Nem az előzőhez hasonló üldözős sztorit kapunk, hanem lassan beindulni akaró családi drámát sok-sok elmélkedéssel a hitről és a bizonyosságról, aztán világpolitikai játszmát, miközben a könyv mintha újrakezdődne: főszereplőt és ezzel szemszöget váltunk és persze idősíkot is. A tökéletes összecsiszolás az előzménnyel még amiatt is meghökkentő, hogy miközben az az akkori jelenben játszódott, a cselekmény szerint nem telik el a folytatásig húsz év. De akkor a közelmúltban járunk? Vannak erre utaló jelek, de sosem derül ki: furcsa is lenne fiktív világpolitikát vetíteni a 2000-es évekbe.

A megunhatatlan Beck Wissen sorozatból most Klaus Rosen Die Völkerwanderung (A népvándorlás; München, Beck, 2009) című könyvét ismertetném, amely nagyon érdekesen indul, meglepően, de tartalmasan folytatódik, és csalódást keltően, de valójában érthető okokból hiányosan fejeződik be. Mert a népvándorlás történetét legalább háromféleképpen el lehetne mondani, és Rosen másfélszer el is mondja, miközben nem rejti véka alá, hogy a harmadikat teljesen kihagyta. Hogy ne beszéljek rébuszokban: a népvándorlás története egyrészt egy konkrét eseménytörténet, amit elsősorban római írásos forrásokból ismerünk; másrészt egy az előbbi magyarázatát megkísérlő leírás a kor gazdasági-társadalmi jelenségeiről és folyamatairól; harmadrészt egymással versengő nemzetállami kultúrtörténeti konstrukciók, aszerint, hogy ki a rómaiaktól, ki pedig a germánoktól származtatja magát. Rosen a harmadikkal indít, de mielőtt végleg belemerülne, átcsap az elsőbe, amit a könyv méreteihez képest nagyon alaposan végigvisz, és végig ott lebegteti az orrunk előtt a kérdést, hogy mi is van a másodikkal.

Az utóbbi idők legnagyobb német könyvsikere: hát nyilván muszáj volt elolvasni. Sőt, azóta magyarra is lefordították Marc Elsberg Blackout című könyvét (Budapest, Animus, 2016; a német eredeti München, Blanvalet, 2012). És tényleg jó, bár azóta olvastam jobbat is, de arról majd más alkalommal. A fülszövegnél többet nem szeretnék a cselekményből elárulni: egy téli napon váratlanul összeomlik az európai áramellátás, és a helyreállítása már csak azért sem olyan egyszerű, mert hamar kiderül, hogy egyfajta terrortámadásról van szó. Katasztrófaregénybe oltott krimi. Úgy tűnik, hogy a nagy népek közül a németek szenvednek egyedül az általam most stílszerűen P. Howard-szindrómának elkeresztelt betegségben. A szerző (enyhén fazonírozott) neve kellemesen nemzetközi, a cím az eredetiben és minden fordításban közérthetően angol, a főszereplő olasz, a helyszínek pedig telepöttyözi Európát. Miközben a helyi ízeknek is nagy divatja van, ha valami igen fontosról, az egész világot érintőtől akarunk írni, akkor az nem lehet magyar, pardon, német. De ez legyen a legkisebb baj, a következőkben inkább az egyszerre tartalmi és nyelvi visszafogottságról, a divatosan érdekes, de megjósolhatóan kezelhetetlen szerkezetről és az izzadtságszagúságában is természetes európaiságról szeretnék írni.