Ki lesz a harmadik erő? Ez a kérdés köszön ránk most már plakátokról is, és valóban úgy tűnik, hogy a következő választás egyetlen nyitott kérdése ez. Magyar Bálint a pénteki Népszabadságban próbált meg egy egész oldalon át válaszolni. A kiinduló helyzet szerinte a „két pogány közt” állapota, amikor két paternalista néppárt (az MSZP és a Fidesz) verseng a járadékos többség kegyeiért, hogy aztán javukra szétosztogathassa az adófizető kisebbség által termelt pénzt. A válság talán felébreszti az elaltatott választókat, akik azután a „reménybeli polgári közép”-re voksolhatnának: azaz az SZDSZ és az MDF összefogására. Ehhez feledni kellene végre a múlt sérelmeit, és abbahagyni azt a teljesen hiábavaló kísérletet, hogy elhódítsák egymás szavazótáborát. Az EP-kampány még ennek a rossz politikának a terméke, de a 2010-es választásokig létre lehetne és kellene hozni a valódi Harmadik Erőt. Nem teljesen új gondolat, de valamelyik kis párt vezető személyiségétől mégis merész lépés. A kérdés csak az, hogy hova?

Nézzük először, mennyire alapos a helyzetelemzés. Az egyik probléma, hogy Magyar hol a rendszerváltás óta eltelt húsz esztendőről, hol csak az utóbbi ciklusról beszél. Ha az MSZP „a rendszerváltás óta képtelen a strukturális reformokra”, akkor aligha a „hitelességében és identitásában megrendült” mivolta a legnagyobb baj. Első esetben a korábbi kormányzati ciklusok kerülnek más megvilágításba (erre még visszatérünk), utóbbiban viszont komolytalan az egyenlőségjel kitétele a két nagy között. Ugyanis az MSZP konkrét tetteivel, illetve mulasztásaival csak Magyar feltételezései állnak szemben: mit tenne, illetve nem tenne a Fidesz (természetesen mindent visszacsinálva végleg szakadékba lökné az országot – kb. ez Magyar sejtése). Egy alapvető különbséget Magyar is kénytelen elismerni, jóllehet negatívan értékeli. Az MSZP osztogatása alapvető jellemvonás, a kádári politika öröksége, a konfliktusok elkerülésének, a szimpátia megvásárlásának eszköze. Ezzel szemben a Fidesz jövőképet és identitást is kínál szavazóinak: „erkölcsi prédikációkat” egy „össznemzeti nevelőtiszt”-től. Na most, ha ez így van, akkor azt is ki kellene mondani, hogy melyik párt esetében inkább elképzelhető, hogy a szavazótábor a megváltozott körülmények ismeretében hajlandó elfogadni az osztogatás visszafogását, ha cserébe más jellegű „javakat” kap.

Azzal tehát nem értek egyet, hogy jelenleg két egyformán káros erő küzd egymással. Ettől még természetesen szükség lehet (van) harmadik erőre is a magyar politikai palettán. Itt két kérdést kellene vizsgálnia Magyarnak: hogy miért nincs ilyen erő, és hogy milyennek kellene lennie. Miért nincs? Erre sajnos nem elég az a válasz, hogy fátylat a múltra, mindenki adott és kapott sebeket, most már csak előre szabad nézni. Egy frászt! Amíg nem beszéltük ki a múltat, addig úgyis jön velünk, mint a cipőnkre ragadt sár. Azért nincs harmadik oldal, mert az SZDSZ 1994-ben felrobbantotta. Addig úgy tűnt, hogy a magyar politika háromosztatú lesz: kereszténydemokrata/liberális/szociáldemokrata (persze egyik sem azt jelentette, mint Nyugat-Európában, de még csak négy éve volt a rendszerváltás). A jobb híján liberálisnak nevezett blokkban az SZDSZ mellett ott volt a Fidesz (igen, az még egy másik Fidesz volt, mondják sokan, de nem tagadva a változást, nem lehet, hogy közben az egész színpad is fordult egyet?). Az SZDSZ fordulatát a Magyar-féle vezetőség hajtotta végre, ő maga aztán a koalíciós kormányok emblematikus figurája lett. Azoké a kormányoké, melyek nagyobbik pártjáról ő írja, hogy reformképtelen. Ezek után kiált most új összefogásért?

És milyen is legyen ez az összefogás? Az SZDSZ kedvenc tévképzete, hogy az országban majd húszszázaléknyi liberális él, csak meg kéne már tudni szólítani őket. Az a helyzet, hogy meg vannak szólítva, csak épp más pártok által. Hiszen amit az SZDSZ nevez liberalizmusnak az nem azonos az individualista, szabadságpárti gondolatok egészével, a liberális minimumban mindkét nagy párt osztozik. Európában is csak ott van nagy liberális párt, ahol az egy speciális társadalmi csoportot képvisel, a színtiszta ideológiai liberalizmus mindenhol rétegpárt. Magyar most egy újabb érvet vezet elő: az SZDSZ és az MDF szavazótábora között a legkisebb a kölcsönös elutasítás, jóllehet alig keverednek. Ez igaz, csak épp nem vezet sehova: kétszer egy százalék az még mindig csak két százalék. A Harmadik Erőnek a most bizonytalanokat, illetve az átszavazókat (ők most épp a Fidesz táborában gyülekeznek) kellene megszólítania. Ehhez viszont program, és még inkább hiteles személyiség kell. Az utóbbi viszont hiánycikk. Az SZDSZ mostani vezetőinek senki sem hiszi egy szavát sem, legfanatikusabb szavazóik is csupán beidegződésből tartanak ki. Az MDF pedig ilyen szempontból nem látszik ki Dávid Ibolya háta mögül, akinek tíz év alatt sem sikerült elhitetnie senkivel sem, hogy komolyan kéne venni. Egy dologra lenne jó az SZDSZ és az MDF egymásba borulása: vicces lenne ez a nagyon nagy koalíció.