Jogos a kérdés, hogy ezt a könyvet meg miért olvastam el. Inkább el sem mesélem, mert én se igazán értem. Ez nem kritika – ahogy az remélhetőleg hamarosan kiderül –, hanem egyszerű ténymegállapítás: se az ír történelem általában, se az egyes konkrét történelmi események bemutatásának műfaja nem tartozik az érdeklődésem szűkebb körébe. Mindazonáltal Ivan Gibbons Partition (Felosztás; London, Haus, 2021) című könyve könnyen és gyorsan olvasható, bár az én ízlésemnek kissé túlságosan is beleveszik a helyi politika aktorainak és aktusainak dzsungelébe. De így is kirajzolódnak azok a sokkal érdekesebb kérdések és összefüggések, amikről szívesebben olvastam volna hosszabb gondolatmeneteket. Amúgy a téma maga érdekes. Mert eléggé meglepő, hogy az első világháború egyik győztes hatalma valójában szinte ugyanolyan arányban veszt területet – ha nem is lakosságot – mint a vesztesek. Ugyanakkor a brit közvéleményben sem akkor nem volt, és azóta sincs revíziós hangulat: sőt, mintha inkább megkönnyebbülés lett volna megszabadulni a legproblémásabb országrésztől. De az akkor ideiglenesnek szánt határ sokkal stabilabbnak bizonyult, mint az Európa keleti felén húzott véglegesnek szánt vonalak. Az ide vezető eseményeket meg sem próbálom bemutatni, inkább három fogalom köré építeném a recenzióm: az esetlegesség, az igazságosság és a tartósság.

Közhely, hogy a történelmi események okait utólag könnyű kiszálazni az előzményeik közül, de a jövő mindig megjósolhatatlan, mert a jelen tényei közül fogalmunk sincs, hogy mi fontos, és a döntések oka és eredménye között néha elég mérsékelt az összefüggés. Írország esetében a 19. század második felén végigvonuló kérdés az önkormányzatiság (home rule) volt, határhúzás fel sem merült. A brit politika két nagy pártja – a liberálisok és a konzervatívok – számára az ír kérdés alapvetően időrabló, a lényegi vitákról a figyelmet feleslegesen elterelő bosszúság volt. Ezért alapvető céljuk a kérdés kiiktatása volt, és a felmerülő megoldások közül azt támogatták, ami ezt ígérte. Másrészt a kormánytöbbséghez alkalmanként szükségük volt ír képviselőkre is, így aztán ígérgettek fűt-fát. Íroszágban a nemzetiek (értsd: katolikusok) célja a minél teljesebb önkormányzat volt, az unionistáké (értsd: protestánsok) pedig az Egyesült Királyságban maradás. A határhúzás ideiglenes vészmegoldásként merült csak fel, amikor a nemzetieknek ígért önkormányzatból már nem lehetett kihátrálni, ugyanakkor az unionistáknak tett ígéreteket is kínos lett volna teljesen semmibe venni. Azaz Írország önkormányzatot kapott, de a protestáns többségű megyék ezt visszautasíthatták.

Ha már határt húzunk, akkor hogy lehet azt minél igazságosabbá tenni? Egyszerű: úgy hogy minél pontosabban válassza el a két közösséget. Dehogy egyszerű! Igaz, hogy mindig is északon élt a protestánsok többsége, és északon a többség protestáns volt, de a két közösség alapvetően keverve élt. A határ tehát más szempontból nagyon is összetartozó területeket fog elvágni. Ráadásul a demográfia folyamatosan változik, az emberek a városokba költöznek, azok vonzáskörzete tágul, egyes csoportok növekednek, mások fogynak, az aktív vallásosság háttérbe szorulásával a közösségek keverednek. Ha a határhúzásnál a közösségek elválasztására hivatkozunk, akkor a határt folyamatosan hozzá kellene igazítani a változó körülményekhez. És mivel a tökéletes elválasztás sosem lehetséges, mindig maradnak kisebbségek mindkét oldalon. Amelyek helyzete annál rosszabb, minél kisebb kisebbségben vannak. Ha néhány katolikus többségű települést a délhez csatolnánk, akkor a katolikusok aránya és így érdekérvényesítő képessége északon csökkenne. Érdekes, hogy egyik közösség vezetői sem akartak népszavazásokat tartani, mert tartottak attól, hogy közösségük egyes tagjai nem „megfelelően” szavaznának, mert nemzeti identitásuknál mondjuk fontosabbnak tartanák gazdasági érdekeiket.

És ezzel el is értünk a tartósság kérdéséhez. Mert eredetileg azért nem akart senki sem határt, mert a politikai ellentétek dacára mindenki írnek gondolta magát. A vita azon volt, hogy mit jelent írnek lenni: csak a katolikus, vidéki, gael kultúrájú hagyomány tesz valakit írré, vagy lehet valaki protestáns, városi, brit ír is. Éppen a határhúzás gyorsította fel a nemzetté válást mindkét oldalon. A kiépülő politikai és kulturális intézmények, a megteremtett nemzeti szimbólumok és leginkább az, hogy nem kell folyton a másik közösséggel bajlódni, külön pályára lökte a két közösséget. És a határ eltörlésének, Írország egyesítésének ez a legfőbb akadálya. Egyik közösség sem próbálta az elmúlt száz évben, és nem próbálja ma sem megnyerni a másik tagjait. Egy kellően polarizált helyzetben a politikai versengés mindenhol azt eredményezi, hogy rövid távon sikeresebb az, aki a saját közösségét tudja jobban mobilizálni, mint aki közösségeken átnyúlva próbál új koalíciót építeni. Az egyesítés ma csak az íreken múlik. Ha Észak-Írország és Írország lakói népszavazáson kinyilvánítják akaratukat, akkor egyesülhetnek. De ha Írország teljes önfeladást vár ezért a kisebb Észak-Írországtól, akkor erre még várhat. Teljes lehetetlenségnek tűnik, de érdekes gondolatkísérlet: Írország egyesítésének módja lehetne az is, ha Írország és Nagy-Britannia valamilyen formában újra egyesül.