Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Csókolom, Magdi néni! Ezek a kedves fiatalok lesznek az új lakók! Látja, nekik is vannak kisgyerekeik! – hadarta Anna negédes mosollyal és hangon, ami, így visszagondolva, már akkor sem volt meggyőző, de nekem másra volt gondom, érthető módon. – Nagyon kedves néni, mindig ad a gyerekeknek egy kis narancsot vagy csokit. – mesélte tovább, miután Magdi néni nem adta jelét, hogy beszélgetésbe akarna elegyedni a leendő felső szomszédaival, olyannyira nem adta, hogy elég határozottan bevágta az ajtót, sőt mintha az arckifejezése is tömény megvetést és utálatot sugárzott volna. De én nem erre figyeltem, mondom, hanem a lakásra magára. Úton volt a harmadik, kellett a nagyobb lakás, és a csendes, zöld utca is nagyon tetszett. De hát legfelső emelet, meleg lesz, sőt néha be is fogunk ázni. De legalább mellettünk nincs szomszéd, csak a padlásajtó. A házban zömmel idős emberek laktak, ki egyedül, mint az inkriminált Magdika néni, ki házastársával, mint a roppant energikus, ám ugyanakkor aggodalmas közös képviselő, aki szemmel láthatóan meg volt győződve arról, hogy ha egy emberrel több fog lakni a harmadikon, akkor az egész ház elsüllyed a homokos talajban. De ezek apró kellemetlenségek, a lényeg a gyönyörű lakás, a tér, a fény. Így aztán az sem érdekelt, hogy Anna, az eladó még kedvezőbb színben akarja lefesteni a szomszédokat, akikkel úgysem akarunk barátkozni.

Annáék nem vitték el a bábgépet? – szegezte nekem a kérdést és a botját Magdi néni a legközelebbi találkozásunkkor, amikor beköltözés után az első nagybevásárlásból jöttem haza, és lógó nyelvvel cipeltem fel a tíz liter tejet a harmadikra. Levegő után kapkodva akkor sem tudtam volna válaszolni, ha az értelemnek akár csak a legcsekélyebb csíráját is felfedeztem volna az eszelős tekintetben és kérdésben. – Hallom ám, amikor esténként beindítják! – fűzte hozzá Magdi, majd botjával hadonászva és magában morogva elbicegett. Talán el is felejtettem volna az esetet, ha néhány hét múlva nem futunk össze újból. A kapu előtt álltam, és próbáltam kinyitni a postaládánkat, hogy kihalásszam az újságot. Magdi ekkor lépett ki, egy pillanatra meghökkenve megállt, majd egész közel hajolva rám sziszegett: – Tudom ám, hogy maga lopkodja a leveleimet! De megbánja ezt még, meglátja! – Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy megbuggyant szegény, de mivel az esetek többségében nem ismert fel, vagy inkább mintha észre sem vett volna, ha a lépcsőházban vagy az utcán találkoztunk, nem nagyon törődtünk vele. Az egyik este barátokhoz mentem vendégségbe, de késében voltam, így autóba ültem. Rögtön az első kanyarban pirosat kaptam, és a villamossziget mellett állva türelmetlenül doboltam a kormányon és a lámpát bűvöltem, hogy mihamarabb zöld legyen. Így aztán nem vettem észre, amikor az autó mellé lépett, csak azt, ahogy kinyitotta az anyósülés ajtaját és beült mellém. Épp csak el tudtam kapni onnan a táskám az ajándékba vitt borral, hogy ne üljön rá. Rámnézett: – A hegyre megyek. – De én nem megyek a hegyre! – nyögtem, teljesen elképedve. – Ja? Nem taxi? – kérdezte, és méltatlankodóan felemelt szemöldökkel kiszállt. Már dudáltak mögöttem, mert persze zöld lett, de ő még átment előttem és fenyegetően lengette a botját. Pedig mindez csak előjáték volt.

Kelj fel, itt van a rendőrség! – sikoltotta a feleségem, miközben vadul rázott, hiszen én épp át akartam fordulni a másik oldalamra, hogy tovább álmodjam a bankrablós sztorit. De nem hagyta, addig rázott és kiabált, amíg fel nem ültem. Kezembe nyomta a fürdőköpenyem, belebújtam, és kitámolyogtam az előszobába. – Az előbb csengettek – hadarta – nagyon hosszan, iszonyúan megijedtem, ráadásul valamiért nem ég a villany a lépcsőházban, és a kisablakon át csak az látszott, ahogy valakik zseblámpával szaladgálnak odakinn, beszaladtam a gyerekszobába, ott minden rendben, de az ablakon kinézve megláttam a villogó rendőrautót, ettől megnyugodtam, de nem tudom, mi van, mi történt és kivel, és mit akarnak, jaj, csinálj már valamit! – Imádnivaló. Tényleg. Én vagyok a férfi. Kinéztem a kisablakon, töksötét volt. Elővettem a cipősszekrényből a zseblámpát, bekapcsoltam, és kiléptem a lépcsőházba. Lekiabáltam, és már dobogott is fel valaki. Horváth főtörzs, mutatkozott be, bejelentés érkezett betörésről. A szomszéd házból telefonált valaki, hogy a második emeleti ablakból kiabálást hallott, hogy valaki be akar mászni. Jöttek, ahogy tudtak, de alig akart valaki ajtót nyitni, úgy látszik mindenki alszik. Fél kettő van, mondjuk, nem olyan meglepő. Lassan összeállt a történet. Magdi néni felébredt, betörőt álmodott, kiabált, majd az egészet elfelejtve visszafeküdt aludni. Amikor a zsaruk végre felkeltették, azt mondta valaki mászott felfelé a növényeken az ablakához. Már hajnal volt, Horváth főtörzs kiment a ház elé, felnézett az ereszcsatornán felfutó egy szál borostyánra, megvakarta a fejét, melegen, együttérzően megszorította a kezem, sapkája karimájához emelte az ujját és elment. Mosolyogva mentem fel a lépcsőn: megint lesz mit mesélni.

Kolbenheyer kommentpolitikája