Hamarosan magyarul is megjelenik Daniel Kahneman ezúttal szerzőtársakkal írt új könyve, a Zaj (Daniel Kahneman – Olivier Sibony – Cass R. Sunstein: Zaj. Budapest, HVG, 2021; az amerikai eredeti: Noise. New York, Little Brown Spark, 2021). Előző, zseniális könyvét a kétfajta emberi gondolkodásról és azok hibáiról lelkendezve ismertettem. A Zaj nem mérhető a Gyors és lassú gondolkodás-hoz, de nem is egy tudományos életút népszerűsítő összegzése. Hanem gyakorlati útmutató a fel nem ismert, és ezért még inkább káros döntési hibákhoz és azok csökkentési lehetőségeihez. A könyv olyan döntési helyzetekről vagy ítéletekről szól, amelyek pontossága csak utólag ellenőrizhető (pl. gazdasági előrejelzések, orvosi diagnózisok), vagy éppen sehogysem, mert értékelő jellegűek (pl. bírói döntések, munkaerőfelvétel). Gyakran esik szó ezekben az esetekben elfogultságról, és vált ki botrányt az így okozott sérelem. Kahneman és társai azonban most nem ezzel foglalkoznak, hanem azzal, hogy a döntések könnyen azonosítható ok nélkül és nem egy meghatározott irányban szórnak. Ez a zaj. Egy céltáblás hasonlattal, ha a lövések mind felfelé hordanak, mert rossz a puska irányzéka, az elfogultság, ha viszont látszólag össze-vissza csapódnak be, az a zaj. Ha a céltáblát megfordítjuk, és nem tudjuk, hol a közepe, az elfogultság nem felismerhető, a zaj viszont igen.
És bizony nagy a zaj. A könyv egyes fejezeteiben elővezetett döntési helyzetek sorában mutatták ki kísérletek, hogy a döntések pontossága sokszor alig haladja meg a véletlenszerűséget. Azaz, hogy a legkegyetlenebb jelenségre hívjuk fel a figyelmet, ha két embert azonos bűncselekményért ítélnek el, a büntetéseik között nagyságrendi különbség lehet: pár hónapostól évtizedes szabadságvesztésig. Engem különösen meglepett, hogy az ujjlenyomatok azonosítása mennyire bizonytalan. Ugyanazt az ujjlenyomatot ugyanaz a szakértő rendszeresen ítéli egyszer az elkövetőével megegyezőnek, egyszer meg nem, ha újra megmutatják neki anélkül, hogy tudná, hogy egyszer már értékelte. A zaj egy része a szintzaj: az elvileg azonos keretek között hozott ítéletek a döntéshozó személye miatt különböznek (az egyik bíró mindig szigorúbb, mint a másik). A másik része a mintázati zaj. Ennek állandó eleme a bírók eltérő egyéni értékhierarchiája (az egyik a lopást ítéli meg szigorúbban, a másik a csalást). De még kiszámíthatatlanabb az alkalmi elem, azaz külső hatásokra milyen a bíró hangulata éppen (megéhezett-e, süt-e nap, dugó volt-e reggel stb.) Mindezek eredményei a rettenetesen igazságtalan ítéletek, amelyek azonban jórészt rejtve maradnak, mert nincs automatikus viszonyítási pont. Sőt, mindig lehet azzal takarózni, hogy nem is érdemes az egyes eseteket összevetni, hiszen mindegyik egyedi és ezért egyedi döntést igényel.
A valóság ezzel szemben az, hogy minden összevethető statisztikailag. És ha az felháborít mindenki, ha a nőknek kevesebb fizetést adnak, vagy a feketéknek hosszabb börtönbüntetést, akkor miért lenne kisebb baj, ha valaki elfogultság nélkül, csak úgy jár sokkal rosszabbul? Az ember rengetegszer kényszerül dönteni, és az evolúció kis jutalmat rendelt ehhez: a döntés után általában elönt mindenkit egyfajta elégedettség, egy belső jel. Ez azt súgja, hogy jól döntöttél, és ettől nehéz elvonatkoztatni. Pedig jó lenne. Ehhez ad tanácsokat a könyv, amit döntéshigiéniának nevez, és sokszor ismétli, hogy nem varázsszereket ajánl, hanem apró logikus lépéseket. Például, hogy a döntéshozók kiválasztása és képzettsége kulcskérdés. De hogyan hozzunk döntéseket? Lehetőleg szabályok alapján, sőt bizonyos helyzetekben jobb, ha nem is ember dönt, hanem egy algoritmus. Mindig legyen referencia, azaz ne egyedi esetként kezeljük, hanem egy típus részeként, azt kérdezzük, hogy mihez képest. Ha csak lehet, bontsuk részekre a döntést, és azokban egymástól függetlenül (a legjobb, ha más személyek által) hozzunk döntést, és csak a végén összesítsünk. Általában is lehetőleg összesítsünk, azaz több, független ítéletet átlagoljunk. Az intuíciónak és a vitának lehet helye, de csak akkor, ha minden résztvevő minden információt megkapott és már egyéni döntést hozott, különben befolyásolási kaszkádok indulnak el. Az emberi agy nagyon rossz abszolút értékek hozzárendelésében, de jól állít fel sorrendet: ha lehet, ezt használjuk ki.
Akármennyire logikusak és földhözragadtak ezek a tanácsok, rengeteg ellenállást váltanak ki. Ha egy döntés teljesen egyedi (felvásároljon-e egy cég egy másikat), akkor nem is lehet zaj, nem igaz? Dehogynem. Ha elképzeljük, hogy különböző összetételű bizottságok döntenének, beláthatjuk, hogy a döntések eltérnének. Márpedig nem kellene. Aztán ez az egész döntéshigiénia drága. Ez részben igaz, nem osztályozhat minden matekdogát öt tanár, hogy átlagoljunk. De azt bárki megteheti, hogy feladatonként értékel, nem dolgozatonként, ami csökkenteni fogja a zajt. De a szabályok, főleg az algoritmusok személytelenek, merevek, nem veszik figyelembe az egyedi sajátosságokat. Pontosan. Ez az előnyük. Ha bizonyíthatóan rossz döntések születnek, akkor változtatni kell a szabályon vagy az algoritmuson. De ha ellenőrizhetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy az egyes esetekben miért ilyen vagy olyan döntés született, akkor az csak zaj. Az ítélet nem önkifejezés. Végül a szabályok megkérdőjelezik a bírói szakértelmet és önállóságot. Inkább segítik. Amíg emberi döntésre van szükség, hogy egy esetet megítéljen, addig a szabályok csak mérőeszközök ennek támogatására. És igen, lehet, hogy hiányozni fog a belső jel, mert nem intuitív döntést hoztunk. Ez kár, de vigasztaljon, ha igazságosabbat.
