Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

− Nem vagyok benne egészen biztos, de az az érzésem, hogy ide-oda utazom az időben, három különböző idősík között − ezt ugyan Picard kapitány mondta Deanna Troi tanácsadónak, de Marcell is gondolhatta volna az utcasarkon/ a múzeumban/ a földön, illetve gondolta is, legalábbis a földön biztosan, hiszen abban az idősíkban már jócskán harminc fölött volt, és addigra már sokszor látta a Star Trek The Next Generation fergeteges fináléját. De lehet, hogy ez így most nem mindenkinek világos, kezdjük tehát az elején. Bár, ha jobban belegondolunk, ez nem is annyira egyszerű.
Marcell nem igazán kedvelte a lajoskákat, ahogy anyja kegyeleti okokból a fejtetveket elnevezte, de annyira mégsem tartotta rossz cserének, hogy esténként egy órás esti mese volt a soproni nyaralás alatt, amit apja egyre rekedő hangon abszolvált, amíg anyja őt és két testvérét lelkiismeretesen végigkurkászta. A szülők sejthettek valami a munka volumenéről, mert az Egri csillagok-at választották, Marcell pedig mind a hat évével feszülten figyelt.
Marcell lába teljesen elzsibbadt a buszút alatt, de ezt csak a leszálláskor vette észre, amikor majdnem leesett a lépcsőn, különben annyira izgatott volt, milyen is lesz Isztanbul. Ez volt az első igazi, külföldi nyaralása a szülei nélkül, akik ennek megfelelően nagyon aggódtak, főleg hogy az egész Sinan meghívására történt. Marcell nyáron Ausztriában pincérkedett, és a purbachi (Feketeváros) fogadóban hamar egymásra talált a két kívülálló, a magyar pincér és a török mosogatófiú.
Marcell nagyot ásított és erősebbre állította a levegőbefújást. Csak el ne aludjon, még ezt az egyet kiszállítják, aztán remélhetőleg vége. Hiába pillantott oldalra, Szubutáj mereven ült, ahogy szokott, és oldalról még csak az sem látszott, hogy vágott szeme nyitva van, vagy sem. Az utca kihalt volt, de a közvilágítás ezen a szakaszon meglepően jó, úgyhogy így tizenegy tájékán is el tudta olvasni a házszámokat, még legalább két sarok a címig.

Marcell természetesen a csatajeleneteket élvezte a legjobban, a Gergő-Vicuska-románcot szívesen átugrotta volna, de nővére kedvéért azt is betűről-betűre felolvasták. Időről-időre megakadt apja az olvasásban, hol azért, hogy megpróbáljon elmagyarázni valamit fiánk (bár ilyenkor egy ingerült „Tudom!” volt csak a válasz a mielőbbi folytatás reményében), hol pedig azért, mert Marcell feltette az ultimatív kérdést: „Ők most jók vagy rosszak?” Apa vakarta a fejét …
Sinant a munkatársai halálra szekálták, hiszen pont Purbachba kellett vetnie a sorsnak, ahol a 17. századi törökdúlás során lerészegedett és ottfelejtett, megkeresztelt és ettől kezdve a kocsmában szolgáló török meséje még ma is él. Mutogattak is folyton a kéményből kinéző fejre: „Sinan! Rokonod?” Marcell volt az egyetlen, akivel kijöttek, összebarátkoztak, aztán Sinan meghívta Isztanbulba. Családi vendéglátás, tengerparti strand, éjbenyúló bulik – no meg városnézés. Múzeum.
Van valami kijózanító az éjszakai dönerfutárkodásban. A kihalt utcákon elgondolkodhatott Marcell, hogy miként jutott idáig. Tovább kellett volna tanulni, most már világos, de érettségi után annyira, de annyira semmi kedve nem volt hozzá. A kocsmai melók meg bulisak voltak, csaposkodott, néha zenét csinált, ilyesmi. De mindig van lejjebb. Az Antalya büfé Csornán eléggé lenn van. Napi 12-14 óra munka, feketén, nyilván (jó, 6 órára bejelentették, de komolyan), pincérkedés, mosogatás, kiszállítás, mikor mi van. Most épp egy mongol vendégmunkással.

Előző este ért véget az Egri csillagok. Marcell a papája kezét fogva állt a vakító nyári napfényben az utcasarkon, várva, hogy zöldre váltson a lámpa. A zenére kapták fel mindketten a fejüket. Hatalmas, bár kissé már kopott autó kanyarodott be, tövig letekert ablakokkal, és dőlt belőle az egész utcát betöltő zene. „Törökök,” – mondta az apja, inkább csak magának – „mennek haza szabadságra.” Marcell megpördült. Homlokát összeráncolta, jobb keze mutatóujját apja köldökéig előreszegezte és frissen szerzett tudásának minden komolyságával verbalizálta a benne felsejlő paradoxont: „De, Papa, a töjökök josszak!”.
Sinan maga volt az idegenvezetés megtestesült szelleme. Minden zablát és kardmarkolatot megmutogatott és elmagyarázott. Marcell kezdett belefásulni, és már csak színlelte az érdeklődést és a mosolyt. De aztán valahogy kezdett felborzolódni a hátán a szőr maga sem tudta, miért, nem hitt az előérzetekben, pedig. A következő teremben ember nagyságú, beöltöztetett, felfegyverzett bábok voltak: magas fehér süveg, strucctoll, puska, kard. „Jeni cseri” – mondta Sinan. „Az ellenség” – rikoltotta Marcell.
A sziréna hangja olyan hirtelen visított fel, hogy Marcell majdnem nekiment a villanyoszlopnak. A visszapillantóba nézett, és teljesen elvakította a kék villódzás. Fékezett, hiszen elé is bevágott egy rendőrautó. Utólag jól emlékszik, hogy hallotta a megafont („Adja meg magát!”), de engedelmeskedni esélye sem volt, hiszen addigra már a földön hevert, bilincsben. De legalább nem rúgták fejbe, mint Szubutájt, aki „törökösebben” nézett ki. A kapitányságon megtudta, hogy Musztafa, a főnöke leszúrta a szeretőjét, és elmenekült. A törökök …

Kolbenheyer kommentpolitikája