Richard Osman brit tévés komikus, aki váratlanul írt egy krimit, aztán egy folytatást és itt állunk térdig világsikerben, egy Spielberg-féle megfilmesítés előszelében. A csütörtöki nyomozóklub (Budapest, Agave, 2021; az eredeti: The Thursday Murder Club. New York, Viking, 2020) és A férfi, aki kétszer halt meg (Budapest, Agave, 2021; az eredeti: The Man Who Died Twice. New York, Viking, 2021) tökéletesen tervezett és kivitelezett termékek, amivel alkotójuk nagyon is tisztában van, ezért sikerült a kiadók közti árveréssel az egekbe tornászni a tiszteletdíját. Ezt az üzleti siker vissza is igazolta. De lehet-e jó könyv valami, amit profi módon raktak össze jól bevált elemekből, a hatás maximalizálása érdekében? Igen, lehet. Sőt nagyon szórakoztató könyvek lettek, és bár nem szeretnék túlzásokba esni a mélységük dicséretét illetően, a hangulat és a karakterek nem az azonnal elfelejtős típusba tartoznak. A cselekményszál mindkét esetben meghökkentően bonyolult és alkalmanként a karakterekhez nem illően akciódús. Gyanús, hogy az illendőnél gyakrabban áldozza fel a logikát a dramaturgia oltárán és nem szégyell deus ex machinák-hoz sem fordulni, de mindezért bőven kárpótol a nemzetközi ízléshez igazított, de felismerhetően brit humor.
Egy luxus nyugdíjas faluban járunk, ahol a négy, erős hetvenes főszereplőnk unalmában nyomozóst játszik, hogy aztán persze valódi bűnesetekkel találják szembe magukat. A két nő és két férfi karaktere elméletileg egymást kiegészítené a csapatmunkában, de ez működik a legkevésbé. Valójában a két nőre fókuszálunk és ott is aszimmetrikusan. Mert Joyce, a volt ápolónő ugyan nagyon szórakoztató, és érdekes játék az ő naplóbejegyzéseit váltogatni a klasszikus mindentudó elbeszélővel, de a valódi főszereplő Elizabeth. Aki az MI5 ügynöke volt nyugdíjazása előtt. Cseppet sem Miss Marple tehát, hanem nagyon is James Bond. Persze a titkosügynökök is megöregszenek, és mi mást csináljanak, mint nyomozgassanak és igazságot szolgáltassanak, belátom. És Osman a két világot ügyesen gyúrja egybe: az ügynökmúlttal hihetőbbé válik, hogy megoldhatók a bűnügyek, de a nyugdíjas világ megteremti a könyv atmoszféráját, és Elizabeth három barátja valóban civil. Van azért persze két igazi rendőr is a történetben, akik fokozatosan kerülnek a nyugdíjas nyomozóklub szárnyai alá, no meg a kötelező lengyel vízvezetékszerelő, akarom mondani gengszter, pontosabban őrangyal.
A nyugdíjas környezet zseniális húzás, folyamatos humorforrás, miközben Osman bravúrosan oldja meg, hogy mindvégig ízléses, sőt kifejezetten empatikus maradjon. Persze – főleg Magyarországról nézve – ezek a nyugdíjasok nagyon is fittek, de ez részben dramaturgiai kényszer. De azért fájnak a térdek, gyakran van szükség mellékhelyiségre és csupa rejtély az Instagram. Mindent beleng az elmúlás jelenléte, de éppen ezért az is, hogy addig ki kell használni az időt. És persze vannak családi bonyodalmak meg romantikus érzelmek is, már hogy a fenébe ne lennének. De miután kikacagtuk magunkat azon, hogy megkínáljuk-e az új recept alapján készült teasüteménnyel a barátnőnk, akire éppen haragszunk, mert eltitkolt valamit előlünk, miközben muszáj megtudnunk, hogy nincs-e túl sok citrom a receptben, a következő oldalon a humort a keserédes elégia váltja. Milyen az élet a lassan emlékezetét vesztő férj mellett, akit még mindig halálosan szeretünk, aki tiszta pillanataiban még mindig lenyűgöző, de akit egyre gyakrabban veszítünk el, és sose tudhatjuk, mikor utoljára.
A profi komikus leginkább a párbeszédek megírásán ismerszik meg. A legegyszerűbb és leggyakoribb humorforrás a látszólag oda nem illő mondatok a nyugdíjasaink szájából. Vagy azért, mert fogalmuk sincs, miről van szó, vagy azért, mert tabut szegnek meg azzal, hogy kimondják, vagy mert tudják, hogy ez milyen hatással van a beszélgetőpartnerre, és a tudatos megzavarást a nyomozás eszközévé teszik. Nem csak a nyugdíjasoknál működik, amikor Osman párhuzamosan leírja, amit a szereplők kimondanak, és amit közben gondolnak. Különösen mókás ez hosszabb párbeszédnél, akár arról van szó, hogy a két fél tökéletesen eltérő történetet épít fel a másiktól hallottakból, akár arról, hogy valójában mindketten pontosan ugyanazt gondolják, miközben kétségbeesetten próbálják a másikat átverni, és el is hiszik, hogy sikerül. De a legnagyszerűbb az a tiszta párbeszéd, ahol nem segít ki minket a mindentudó elbeszélő, és nem halljuk a felek gondolatait. Csak kimondott mondatok vannak, amik látszólag elbeszélnek egymás mellett, illetve nemcsak látszólag, hanem szándékuk szerint, mindkét fél uralni akarja a társalgást és más irányba vinni, de azért néha csak-csak reagálnak egymásra, és a végén persze Elizabeth mindig kihúzza Joyce-ból, amit akart. Ez tényleg filmvászonra való, úgyhogy drukkoljunk.
