Anne Applebaum politikai esszéje, a Twilight of Democracy (A demokrácia, alkonya; New York, Doubleday, 2020) a klasszikus, liberális konzervatív, reagani vagy thatcheri irányzat megszűnéséről, pontosabban Trump, Johnson, Kaczynski és Orbán felemelkedéséről, még pontosabban az „írástudók árulásáról”, azaz a konzervatív táborból indult értelmiségiek ebben játszott szerepéről szól. Applebaum nagyon igényes újságíró és szakszerű, ha nem is vizionárius történész. Most sem ígér világmagyarázatot, de nagyon hitelesen és józanul mutatja be a folyamatokat és azok szereplőit, akiket mind személyesen ismer, és ha tehette, meg is interjúvolta őket. Már ha azok szóba álltak vele. Mert persze minden kellemetlen kérdezőt el lehet hessegetni azzal, hogy a „tudjukkik” szekerét tolja. Csak éppen ostobaság. Mert Applebaum ugyan amerikai zsidó, és akinek ez már elég is, azt nem fogom meggyőzni. De mindenki másnak mondom, hogy nem, nem kommunista: nagyon szakszerű és nagyon egyértelműen ítélkező könyveket írt a holodomorról (Vörös éhínség), a Gulágról (A GULAG története), és én is ismertettem a Közép-Európa szovjetizálásáról szólót (Vasfüggöny). És nem, nem kívülálló, kioktató amerikai: a férje, Radek Sikorski volt lengyel honvédelmi és külügyminiszter miatt a rendszerváltás óta nagyrészt Lengyelországban él. És nem, nem vak a baloldalról jövő szélsőséges, antidemokratikus hangokra, ebben a könyvben is egyértelműen elítéli az identitáspolitikát és a cancel culture-t. Csakhogy egyelőre nincs hatalmon olyan szélsőbalos politikus, aki leépítené a demokratikus intézményrendszert. A másik oldalon annál inkább.
A könyv egy 1999-es bulival kezdődik, és egy 2019-essel zárul. Applebaum szomorúan csodálkozik rá arra, mennyit változott a vendégek névsora. Vannak, akiket 1999-ben nem hívott volna meg, mert baloldaliak, de jóval többen vannak, akiket 2019-ben nem hívott, vagy ha hívott, nem jöttek el. Róluk szól a könyv. Schmidt Mária nem tartozott soha a baráti köréhez, de jellemző, hogy még 2010-ben is kitüntette Applebaumot a Petőfi-díjjal, ami a közép-európai népek szabadságküzdelmének támogatásáért jár, és amit 2019-ben már Szájer József, 2020-ben pedig Deutsch Tamás kapott. A könyv írása közben viszont már csak tolmáccsal volt hajlandó interjút adni, majd annak szövegét tendenciózusan megvágva közölte a magyar kormány (!) honlapján. Applebaum nem fejti meg, mi mozgatja ezeket az „írástudókat”, de bemutatja dühüket és feltárja következetlenségüket. Mert mégiscsak ellentmondás meggazdagodni a rendszerváltást követő zavarosban, de folyamatosan a „kommunistákat” meg a „Nyugatot” okolni minden bajért. Elüldözni a CEU-t Magyarországról, ahol az ember fia diplomát szerzett. A balliberális elit kioktató stílusán dühöngeni, de kikerülni minden érdemi vitát és elvitatni a vitapartnerek szakmai és erkölcsi megbízhatóságát.
Mert a Trumpot, Johnsont, Kaczynskit vagy Orbánt támogató „írástudók” nem alkottak semmilyen koherens ideológiát. Az illiberális állam nem eszme, hanem mechanizmus: a „mi” hatalmunk megőrzésének és kiterjesztésének eszköze. Nem tagadja a demokráciát, még csak nem is hirdeti annak valamilyen felsőbbrendű változatát, mint annak idején a kommunizmus („népi demokrácia”), csak éppen kikezdi annak alapelveit. Kárörvendve mutat rá vélt vagy valós hibáira: lám-lám ott is lopnak, az is hazudott. Leginkább akkor, ha valaki a támogatott vezér valamilyen intézkedésére kérdez rá. Nem az a cél, hogy megvédjék azt, hanem csak, hogy bizonyítsák, más se jobb. És ha mindenki rossz, akkor minden megengedhető, ami „minket” támogat. Ehhez járul a – Timothy Snyder szavaival – „közepes hazugság” szajkózása. A kommunizmus „nagy hazugságot” hirdetett, egy minden szempontból jobb világét, és bele is bukott. Kaczynski csak azt várja el, hogy higgyél a szmolenszki összeesküvésben, Orbán pedig, hogy Soros mesterkedéseiben. Különben élheted az életed. Ráadásul az összeesküvéselméletnek sem kell koherensnek lennie. Csak annyit harsogj, hogy „tudjuk, hogy megy ez”. Elkötelezettséged a „közepes hazugság” mellett a hűséged tesztje, amiért aztán jutalom jár: múzeumtól médiabirodalmon át szakmai műhelyekig.
Régen a szélsőjobb nemzetközi együttműködése szinte lehetetlen volt. A túlfűtött nacionalizmusok kizárták egymást, és éppen egymás rovására képzelték el a jövőt. Most ez is megváltozott. Egyrészt sikerült közös témákat találni: a muszlim migránsok, a genderpolitika és az eurokraták jelentik a fenyegető veszélyt. Ott is, ahol nincsenek migránsok, az alkotmány is kizárja a nem férfi-nő házasságot és az Európai Unió engedelmes fejőstehénként viselkedik. Másrészt van külső támogatás: Oroszország teljesen nyilvánvalóan segíti pénzzel és álhírekkel a nyugati demokráciákat gyengítő mozgalmakat, aztán persze ha hatalomra kerülnek, megkéri ennek az árát. Harmadrészt az internet tönkretette a hagyományos hírközlést és a politikai vita klasszikus fórumait, de helyette nem a közügyek valódi demokratizmusát hozta el, hanem éppen hogy az egymástól elzárt véleménybuborékok lehetőségét. Moynihan szenátor tévedett: ma már nem csak saját véleménye van a táboroknak, hanem saját tényeik is. És csak kétségbeesetten nézzük, hogy néha teljesen egyértelműen marketing-politika folyik: az elitből származó, valamiért frusztrált, vagy éppen csak gátlástalan vezetők gondosan csomagolt üzenetekkel nyerik meg a dühös tömegeket, akik tudat alatt már elfogadták, hogy nincs megoldás, nem lesz az ő helyzetük jobb, de legalább más is érezze a kínjaikat – főleg a „mások”.
