Alapvetően ódzkodom a modern szépirodalomtól, ami valószínűleg valamilyen kisebbrendűségi komplexus következménye, de ez talán most nem annyira érdekli az olvasót. Csak azért mentegetőzöm előre, mert egy nagyon hosszú, monoton buszút tehető a felelőssé azért, hogy kénytelen voltam álmában picit nyálát csorgató útitársam olvasnivalóját magamévá tenni, ami nem volt más mint Gerlóczy Márton Check in című műve (Budapest, Scolar, 2012). Így talán még érthetőbb a mentegetőzés, hiszen ráadásul divatos szerzőről van szó, ráadásul, és akkor itt el is kezdődik a kritika, a könyve nagyon szórakoztatott, de csöppet sem tetszett. A repülőutakból font történetfüzér végig humoros, mert maguk a helyzetek és a figurák azok, minden erőlködés nélkül. A könnyed nyelv se nem izzadtságszagú, és még csak nem is kínosan kopott, pedig a pár évtizedes szleng könnyen válik azzá. És persze közben végig csorog az olvasó nyála, hogy a szerző, pardon az elbeszélő, hol mindenhol járt. Csakhogy mi van emögött? Mi végre íródott mindez? Próbálok rájönni, ez a töprengés következik alább. A suttyóság reflexiója, az elvágyódás metaforája vagy az önostorozás kéje?

Az elbeszélő és cserélődő, ám vissza-visszatérő útitársai suttyók. Ehhez semmilyen kétség nem fér: vedelik a sört, vagy amit éppen érnek, szívják a cigit, vagy amit éppen érnek, és rohadtul nem érdekli őket semmi. De ennek tökéletesen tudatában vannak, és éppen ez a tudásuk emeli őket az egyszerű ösztönlények fölé, amit gyakran ki is fejtenek. Mert azok csak vedelik a sört, vagy amit éppen érnek, szívják a cigit, vagy amit éppen érnek, és rohadtul nem érdekli őket semmi. Na most ez tényleg lehet szórakoztató, ahogy egymás után a bolgár tengerpart taplói, a jamaicai hippik vagy a Tunéziában karácsonyozó magyar turisták suttyóságát vesézzük ki. De aztán az olvasót mégis mardosni kezdi a kétely, hogy tutira jófejség-e sört vedelve és szívva röhögni a vedelőkön és szívókon. Persze, lehet, hogy van itt még egy csavar, és az olvasónak le kellene rántani a leplet a fölényeskedő elbeszélőről, és ezáltal rádöbbenni … a mire is? Az olcsó szállodák koszos lepedői alatt nincs semmi. Vagy ami van, az maradjon is ott.

Az utazás az egyik legősibb metafora. Odüsszeusz is utazott. Valami ilyesmi gondolatmenet elindítására számíthatott a kiadó, amikor a sejtelmes fülszöveget fogalmazta. Hogy majd az olvasó nem csak röhög, de el is gondolkodik, hogy tényleg, mi végre is utazunk, honnan indulunk és hova érkezünk, az élet is egy nagy utazás, a találkozások mind gazdagítanak, megmutatnak nekünk valami fontosat. Szép. Nyolcadikban ötöst is kaptam volna érte irodalomból. De Gerlóczytól többet vártam. Oké, elvágyódik. De honnan, hová és miért? Vagy az a lényeg, hogy erre a történetekből kell rájönnünk? Ám a történetek arról szólnak, hogy ott sem jó (ezt mindjárt árnyalom), hogy ott se csinál semmit. Aha, hát lehet, hogy éppen ez a válasz: elvágyódik, de mivel nem tudja miért, ezért azt sem tudhatja meg, hogy hova. Még szebb. De ehhez elég lett volna egy történet, vagy ha már sok, akkor olyan figura, akiről bármivel többet is megtudunk a második történettől kezdve.

Akkor most árnyalom. Mindenhol jobb. Jobb, mint Magyarországon. Ez a fix pont, az origó, a könyv sarokköve. A suttyók őszintébben vagy megbocsáthatóbban suttyók a leglepusztultabb helyeken is. Amerikában minden szar (szmog, ehetetlen fánk, hazug családanyák), de elpusztíthatatlan az optimizmus. Norvégiában az emberek gépek, de a világuk legalább működik. Japánban minden a legszebb, leszámítva azt az apróságot, hogy minden érthetetlen, de ezt ki nem szarja le, hiszen minden a legjobb, legalábbis így értjük. Magyarországon viszont minden rossz. Mindenki megbocsáthatatlanul suttyó, semmi sem működik, és ráadásul mindenki rosszkedvű. Innen el kell menni. Bárhová, aztán ott vedelni a sört, a többit már tudjuk. Hát akkor ezzel is megvolnánk. Most igazságtalan voltam egy picit. A zárójelenet a magyar vámvizsgálattal tényleg zseniális. Gerlóczy nagyon jó novellista, csak még húzni kell megtanulnia, az előtte lévő pár száz oldalt. Ezt a suttyóságot tanultam.