Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz (Budapest, Göncöl, 2017; az amerikai eredeti: Blueprint for Revolution, New York, Spiegel & Grau, 2015) című könyvét karácsonyra kaptam. Ritka jó találat volt: egy általánosan elismert könyv engem kifejezetten érdeklő témáról, amiről azonban még nem is hallottam. Popovics a Milosevics megbuktatásához nagyban hozzájáruló Otpor! erőszakmentes ellenállási mozgalom egyik alapítója és vezetője. A forradalom után ugyan belekóstolt a politikába is, de végül inkább létrehozta a CANVAS-t, ahol más országok erőszakmentes mozgalmainak kínálnak képzéseket. Így már érthető a könyvének címe is: példák és jó tanácsok erőszakmentes forradalmároknak, egy-egy konkrét esetre felfűzve. A végeredmény kifejezetten szórakoztató, mert a szerénytelenséggel nem vádolható Popovics még mindig rendelkezik elég egészséges önreflexióval. Igazából tanulságos is, ha az ember egyszerűen kíváncsi, és érdekesnek talál pár oldalt Harvey Milk kampányairól vagy éppen a Maldív-szigeteki tejberizs-partykról. De minden szerkesztői (és társszerzői) igyekezet ellenére a nagy tanulságok elég haloványak. A néhány megfogalmazott alaptételt az elmesélt történetek nem alátámasztják vagy igazolják, hanem inkább elfedik. Ami persze maga is lehet tanulság: hogy nem mindig tudjuk megmondani a tutit.
Ahogy mindennek, úgy az erőszakmentes ellenállásnak is van elmélete, ami szerint – meglepetés! – először átfogó stratégiát (értsd: célt) kell megfogalmazni, majd ehhez stratégiát alkotni, végül ehhez taktikai megoldásokat találni. Mi most mégis fordítva haladjunk, majd mondom miért. Nem azért, mert ez a könyv legszórakoztatóbb eleme, bár tényleg az. Akkor már inkább azért, mert ez tényleg tanítható. Egyrészt nagyon konkrétan lehet ötleteket átvenni, amik tényleg zseniálisak: a lengyel ellenzék annak idején sétálni vitte a tévéjét esténként demonstrálandó, hogy nem nézik a kommunista híradót; Oroszországban a tüntetések betiltása után játékfigurák „vonultak fel” Putyin-ellenes transzparensekkel; Iránban a rendszer egy áldozatára emlékeztető csengőhangot állítottak be sokan a telefonjukon; az Otpor! pedig egy Milosevics-szerűre festett bádoghordót és egy baseball ütőt tett ki az utcára, hogy aki akarja, püfölhesse kicsit. Másrészt az ezzel kapcsolatos tanulságok közhelyességük ellenére is komolyan vehetők. Igyekezz humorral támadni! Keress olyan ügyet, ami nem direkt politika, de nagyon bosszantó, így több támogatót gyűjthetsz és a hatalmat is zavarba hozod! Nem baj, ha ez kicsi ügy, sőt nagyon is jó, mert akkor tényleg megnyerhető, és máris kiléptél a lúzer ellenzéki szerepéből! És persze leginkább: legyél cool, aminek elengedhetetlen része az ütős branding!
A probléma ott kezdődik, hogy Popovics szerint sem ér semmit a kiváló taktika, ha nincs célja. És még ne is szaladjunk el a végcélig, maradjunk csak a stratégiánál. Olyan kérdéseknél, hogy hogyan működtessünk egy nagyobbacska szervezetet, hogyan tervezzük meg évekre a tevékenységünket, hogyan gyűjtsünk egyre több szövetségest és hogyan azonosítsuk a hatalom „pilléreit”, azokat az intézményeket vagy csoportokat, amelyek ellen fel kell lépni vagy épp meg kellene próbálni elcsábítani. És ezekre már nem sorjáznak a példák, vagy ha igen, akkor azok negatívak. Mert az orosz ellenzék vagy az Occupy mozgalom Popovics szerint hibázik, hogy túl szűkre szabja támogatói körét, hiszen csak az iskolázott, liberális középosztályt szólítja meg. Na de azon túl, hogy az Occupy változtassa meg a nevét 99%-ra és hallgassa meg figyelmesen az egyszerű vidéki amerikaiak panaszait is, nem kapunk konkrétabb útmutatást. Persze mondhatjuk, hogy azért, mert olyan nincs, hiszen Popovics számtalanszor hangsúlyozza, hogy minden ország más és csak helyi megoldások működnek. Igazából nem is lenne baj az ilyen állításokkal, vagy az olyan megállapításokkal, hogy a Tienanmen téri tüntetők túl sokat akartak, nem elégedtek meg a felkínált reformokkal, nem hirdették ki győzelmüket, így végül kiprovokálták a fegyveres beavatkozást. Nem lenne baj, ha azt mondanánk, hogy utólag így látszik, vagy lám-lám, milyen kicsin múlik a siker vagy kudarc, és nem sugallanánk, hogy mindez tervezhető.
És akkor néhány szót még a végcélról, Popovics szóhasználatában a „lúdtojásról”. Mert nyilvánvaló, hogy vízió nélkül nincs sikeres politikai mozgalom. Nemcsak támogatókat nem lehet találni, ha nem világos ki vagy és mit akarsz, de maga a mozgalmár sem tud enélkül működni. Na de itt végképp ellentmondásokba ütközünk. Popovics szerint az egyiptomiak elrontották: nem Mubarak távozása kellett volna, hogy legyen a lúdtojás, hanem a demokrácia. Na de mi van, ha nem elrontották, hanem az egyiptomi ellenzék egy részének más víziója volt, van és lesz, mint a nyugati, liberális demokrácia? Nagyon szórakoztató az izraeli kisember története, aki a túró drágulása ellen szervez sikeres mozgalmat. Na igen, de akkor mindig ilyen icipici lúdtojást keressünk? Mert az izraeliek semmi másban nem értenek amúgy egyet, csak abban, hogy a túró finom. Fontos példa lehet, hogy Milk melegjogi programjával kezdetben megbukott, és a kutyaszar elleni harcával lett önkormányzati képviselő, és csak később tudott a melegek helyzetén javítani. Fontos, mert teljesen ellentmond az alapvetésnek: ő éppen hogy eltitkolta, mi az ő lúdtojása. Nem fogok nagyon bölcset mondani, de 1990 és 2022 között nem az a különbség, hogy a mai ellenzéknek ne lenne víziója. Hanem az, hogy 1990-ben nem volt alternatív vízió, azaz a demokrácia és a kapitalizmus volt a menő, míg ma nem az. Ezért az állampárt egy esetlegesen teljesen szabad választáson se csak 7%-ra számíthat.
