John Kampfner, évtizedekig Németországból (pontosabban akkor még Nyugat-Németországból) tudósító brit újságíró friss könyve a Why the Germans Do it Better (Miért csinálják jobban a németek?, London, Atlantic Books, 2020). De mit is csinálnak jobban szerinte a németek? Nagyjából mindent, és mindjárt rá is térek néhány szempontra. De előtte még két kitérő. Az első: a könyv – mint sok-sok más idei mű – egyik apropója a koronavírus járvány. Miért sikerült Németországban viszonylag sikeres, és alapvetően hiteles módon védekezni, míg Nagy-Britannia az Egyesült Államokhoz hasonlóan teljesen idiótán, kapkodva viselkedik. Ahogy a könyv alcíme is mondja: Németország felnőtt ország. A második: Nagy-Britanniában még mindig rendkívül humorosnak számít a németeket nácikként leírni, és teljesen természetes a briteket pedig hős győzteseknek. Ez a kisebbrendűségi komplexusban gyökerező berögződés teljesen hamissá teszi a Németországról alkotott képet. Pedig Németország himnusza már régen nem a Deutschland, Deutschland über alles (Németország mindenek felett), hanem az Einigkeit und Recht und Freiheit (Egység és jog és szabadság).
Das beste Deutschland, das wir je hatten (A miénk a valaha volt legjobb Németország). Joachim Gauck köztársasági elnök búcsúbeszédében mondta ezt a nagyon német mondatot: a dicsekvés csúcsa, ha kihangsúlyozzuk, mennyi bűnt is követett el országunk a múltban. Kampfner elsősorban nem a német önostorozással időzik, hanem azt mutatja meg, mit is tanultak a németek a történelmükből, és mit tanulhat ma a világ tőlük. Leginkább azt, hogy a népfelség nem azonos a populizmussal. Németországban is aggasztó módon erősödik az új szélsőjobboldal, de az Alkotmányvédelmi Hivatal következetesen lecsap minden neonáci kilengésre. A többpártrendszer képes új pártokat befogadni, a szövetségi szerkezet miatt tartományi szinten kipróbálható sokféle koalíció, és a német politikusok legfőbb erénye nem a karizma, hanem az alkuképesség. Mindezt kiegészíti az, hogy Németország nem hajlandó hegemónként viselkedni, és kínosan ügyel arra, hogy mindent az Európai Unió keretei között intézzen. Mindennek tökéletes megtestesülése Angela Merkel, aki szürke egérből vált Európa legnagyobb formátumú politikusává.
Mitmachen (részt venni, másokkal együtt csinálni). Az egyik leggyakrabban használt német ige nemcsak a politikai rendszert, de az állam és polgárai viszonyát, sőt a társadalom belső működését is leírja. Miközben Németország kozmopolitább, mint azt a külföldiek gondolnák, lokálisabb is, mint bárki hinné. Berlin az egyik legizgalmasabb európai város, de nem pars pro toto Németország, ahogy London Nagy-Britannia vagy Párizs Franciaország. A tipikus német kisvárosban lakik, erős regionális identitással. Tagja legalább egy egyletnek, valószínűleg szakszervezeti tag és társasházban él. Azaz ahhoz van szokva, hogy a helyi ügyeket helyi kezdeményezéssel kell megoldani, hogy a munkahelye élvez bizonyos védelmet, és hogy az együttélés érdekében sok szabályt kell betartani. Mindez persze azt jelenti, hogy sokat kell egyeztetni és a kompromisszumért gyakran feláldozzák a radikális újítást. A kilencvenes években temették Németország rugalmatlan munkaerőpiacát, napjainkban pedig konzervatív banki szektorát. Mára azonban kiderült, hogy a gondoskodó német állam sokkal jobban teljesített a társadalmi és regionális egyenlőtlenségek féken tartásában, mint a liberális angolszászok. Sőt, mindeközben még egy komplett országot, a volt NDK-át is megemésztette. Langsam, aber sicher (lassan, de biztosan).
Wir schaffen das (megcsináljuk, sikerülni fog). Angela Merkel híres mondata ez 2015-ből, a menekültválság tetőpontja idejéből: Németország egymillió szíriai menekültet fogadott be. Ma minden negyedik német „migrációs hátterű” (mit Migrationshintergrund), azaz ő maga vagy valamelyik szülője nem német állampolgárként született. Persze a „migránsok” kétharmada európai: az EU-n belüli szabad mozgás eredménye, hogy sokan szeretnének egy működő országban élni. De térjünk vissza a menekültekhez. Európát abszolút saját hibájából felkészületlenül érte a menekülthullám, a közös intézmények recsegtek-ropogtak, a mediterrán EU-tagállamok pedig kétségbeesetten kértek segítséget. Válságban ismerszik meg az igazi vezető. Van, aki kerítést épített a nem létező menekülthullám útjába. És van, aki kockára téve a saját és pártja népszerűségét, kinyitotta az ajtót. Merkel döntését lehet vitatni, és vitatják is azóta. De egyvalami legyen világos: a mainstream politikában és médiában az időzítést, a mértéket, az alkalmazott módszereket vitatják. Ami vitathatatlan, az az erkölcsi döntés. Ezért nem túlzás azt mondani, hogy Merkel Németországa a szabad világ utolsó reménye.
