Alexander Mikaberidze The Napoleonic Wars (A napóleoni háborúk; London, Oxford University Press, 2020) című könyve közel ezer oldal – még ha ennek a fele lábjegyzet is –, de ezt önmagában nem bánjuk, hiszen alcíméhez méltóan valóban világtörténelmi keretbe helyezi a bő húszéves konfiktussorozatot. A könyv egyszerre informatív és olvasmányos, de alapvetően hadtörténet. Sokszor elveszünk a csaták részleteiben az azokat vívó tábornokok teljes nevén és főnemesi címein kezdve az időjárási körülményekig. És mivel ezek a csaták hol Trinidadon, hol Dagesztánban, hol Portugáliában, hol pedig Finnországban zajlanak, nagyon kell kapaszkodni. Mikaberidze lenyűgöz az ismeretek mennyiségével és mélységével, néha mégis elvész a kapaszkodó. Rendben, hogy 25 ezer katona vagy hat sorhajó vett részt az ütközetben, de ez sok vagy kevés, mennyi volt összesen, hol volt a többi? Vagy értjük, hogy ki nyert és mit ért el ezzel, de mi ennek a jelentősége? Mégsem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ne lenne ez egy ragyogó könyv. Az. Csak talán lehetne még ragyogóbb, legalábbis az én ízlésemnek jobban megfelelne kicsit kevesebb csata és több összefüggés. Bár abból is van bőven, lássuk csak.
A napóleoni háborúk tényleg globálisak voltak. Egyrészt önmagában meghökkentő, milyen távoli hadszínterekre terjedtek ki, és hogy pl. Nagy-Britannia vagy Oroszország úgy mellesleg hány gyarmati háborút vívott miközben elvileg a „megtestesült forradalmat” próbálta éppen legyőzni. Másrészt ezen háborúk hatása óriási. A legfontosabb talán a brit tengeri szuperhatalom kiteljesedése: a britek nemcsak a világ összes többi flottájánál nagyobb tengeri haderőre tettek szert, de a világ kereskedelmi hajóinak 40%-át is birtokolták. Ezzel párhuzamosan formálódott a Brit Birodalom is: egyértelművé vált India birtoklása, Egyiptom és Fokföld megszállásával megkezdődött Afrika gyarmatosítása. De az Orosz Birodalom kaukázusi, közép-ázsiai és távol-keleti pozíciói is megszilárdultak. Az Egyesült Államok Louisiana és Florida megszerzésével, valamint a britekkel vívott háborúval nagyhatalommá vált. Megkezdődött a spanyol és a portugál gyarmatbirodalmak felbomlása Latin-Amerikában. És nyilvánvalóvá vált Kína, Perzsia és az Oszmán Birodalom hanyatlása, megszülettek az első tervek feldarabolásukra.
Ugyanakkor Mikaberidze folyamatosan hangsúlyozza, hogy a napóleoni háborúk lényegüket tekintve ugyanolyan hatalmi versengés voltak, mint a megelőző század háborúi. Az ellenfelei propagandisztikus okokból szívesen festették le ördögnek – felforgató forradalmárnak vagy éppen zsarnok hódítónak – Napóleont, de lényegében ugyanazt csinálták, mint a császár. Nagy-Britannia és Oroszország nem elvi okokból háborúzott vele, hanem azért, mert fenyegette tengeri, illetve kontinentális uralmukat. A britek „megelőző csapásként” szállták meg Egyiptomot, foglalták el a hollandoktól Fokföldet vagy ágyúzták szét Koppenhágát. Az orosz cárnak csak a vele rokonságban lévő német fejedelmek ősi jogának megsértése fájt, Lengyelországot teljes természetességgel darabolta fel és Finnország elfoglalását is ésszerűnek találta. Napóleon legyőzéséhez nemcsak azért volt szükség összesen hét koalícióra, mert a császár zseniális hadvezér és szervező volt. Hanem azért is, mert ellenfelei menetközben több háborút vívtak egymás ellen is, alkalmanként éppen francia szövetségben.
Mikaberidze elsősorban a háborúra koncentrál, ezért csak az utolsó fejezetben tér ki arra, hogy Napóleon hatása az ő és ellenfelei szándékától teljesen függetlenül más értelemben is globális volt. Hiába volt valójában katonai diktátor, és hiába igyekezett gazdaságilag kizsákmányolni az elfoglalt európai területeket, mégis gyökeresen átalakította Európát. Ahova a francia hadsereg eljutott, vagy ahol – mint Poroszországban – az ettől való félelem miatt ezt saját kezdeményezésből megtették, megszűntek a nemesi és egyházi kiváltságok, kialakult a polgári tulajdon, biztosították a személyi szabadságot és a törvény előtti egyenlőséget. Áttételesen pedig terjedni kezdtek a hatalom korlátozásának és a népfelségnek az elvei, megszületett az új nemzetfogalom. Napóleon nem volt szabadkereskedelem-párti, de Franciaország duplájára növelésével, illetve a német és olasz területek átrendezésével mégis nagyobb gazdasági egységeket, piacokat hozott létre. A bécsi kongresszus hiába hivatkozott az uralkodói legitimitásra és próbált a konzervativizmusra támaszkodni, a szellemet nem lehetett visszagyömöszölni a palackba.
Az ismertetést – végülis megvan a szokott négy bekezdés – itt abba is hagyhatnám. De néhány gondolat még kavarog bennem. A napóleoni háborúk után elvileg öt európai nagyhatalom egyensúlya alakult ki. De nem ekkor született meg az angolszász tengeri és az orosz eurázsiai szuperhatalom kettőssége, amely végnapjainak éppen tanúi vagyunk? És Napóleon kísérlete arra, hogy Európa közepét egyesítve harmadik szuperhatalommá váljon, nem emlékeztet a 20. század két szörnyű világháborújára? A poszt címe egy korabeli angol karikatúrára utal, amelyen Pitt brit miniszterelnök és Napóleon feldarabolják a Földet mint egy szilvásgombócot: egyiknek jut az óceán, a másiknak a kontinens. Valami ilyesmi történt, csak a vacsoravendég változott.
