Az igazán érdekes tudományos könyvek mindig arról szólnak, hogy mindent rosszul tudunk (vagy valójában semmit sem tudunk), és milyen témában szólhatna ennél jobban erről egy könyv, mint az emberi őstörténet. David Graeber antropológus és David Wengrow régész vaskos kötete, a The Dawn of Everything (Mindenek hajnala; New York, Farrar, Straus and Giroux, 2021) azt mutatja be a világ szinte minden tájáról összegyűjtött példákkal, hogy az emberiség története az utolsó jégkorszaktól az államok kialakulásáig nem puszta előzmény, hanem már csak hosszánál fogva is roppant színes, ezért aztán nemcsak izgalmas, de korunk számára is tanulságos időszak. A könyv legfőbb erénye, ahogy a két kutató szakterületének újabb eredményeit mesterien egymásba szövi. Írott források híján persze a régészeti feltárások antropológiai értelmezése mindig is további vitára nyitott marad, de a példák garmadája arról mindenképp meggyőz, hogy mit tudunk rosszul, vagy mit nem tudhatunk. Arról viszont már kevésbé, amit a szerzők szerint ezek alapján gondolnunk kellene. Folyamatos zavart kelt ugyanis a kötet két egymást kizáró, ám folyamatosan visszatérő állítása. Egyrészt az, hogy a történelem nem egyenesvonalú fejlődés, ami óhatatlanul a mi világunk kialakulásához vezetett, sőt maga ez az elgondolás nem más mint mítosz, ízlés szerint a bűnbeesés vagy éppen a felvilágosodás mítosza. Másrészt viszont az, hogy a világban valami elromlott és az őstörténet kreatív, sokféle társadalmi berendezkedésével kísérletező világa a mai világunk megakadásához (?), sőt katasztrófájához (?) vezetett.

Van, amit józan ésszel mindenki tud, és ellenkezőjét egy szakember sem állítja, mégis ránehezedik gondolkodásunkra. A vadász-gyűjtögetők nem éltek és nem élnek idilli egyenlőségben. Sorra kerülnek elő pompás, „fejedelmi” temetkezések a paleolit korszak végéről, igaz, hogy fogalmunk sincs, hogy az így eltemetett, sokszor meghökkentően fiatal, vagy éppen az átlagostól eltérő (pl. törpe növésű) személyeket kik és miért részesítették tiszteletben. A vadász-gyűjtögetők is képesek nagyszabású projekteket megvalósítani. Göbekli Tepe templomegyüttesét (vagy minek nevezzük a faragott sztélékből álló kőköröket) nem letelepedett és nem földet művelő közösség építette. A mezőgazdaság forradalma nagyon megtévesztő fogalom, mert évezredekig tartott, és többször oda-vissza változott. A korai mezőgazdaság sokszor tűnik inkább játéknak, esetleg szakrális tevékenységnek, sőt a nemi szerepekhez és önállósághoz köthető aktusnak, mint gazdasági tevékenységnek. Vannak népek (főleg Észak-Amerikában), amelyek tudatosan felhagytak a földműveléssel. Városok nemcsak a klasszikus civilizációs központokban alakultak ki. A mai Ukrajnában sok tízezres települések nyomaira bukkantak a régészek. Voltak hatalmas városok, ahol sosem volt királyi palota, de még uralkodó templom sem (Mohendzso Daro az Indus völgyében), vagy ha volt, akkor lakói azt elbontották és egyforma lakóépületeket és közösségi tereket hoztak létre (Teotihuacan a mai Mexikóban). És volt olyan fejlett civilizáció, amit minden jel szerint nők vezettek és mintha nem is háborúzott volna: a mínoszi Kréta.

Ha a könyv célja csupán az lett volna, hogy bizonyítsa, hogy az emberi történelem nem lineáris, és hogy a vérszomjas és dicsekvő uralkodók felirataival vagy síremlékeivel nem jól dokumentált korszakok is – már csak gyakoriságuk és hosszuk miatt – nagyobb figyelmet érdemelnek, akkor az eredmény parádés. Graeber és Wengrow azonban nagyobbat markol. Eredetileg az emberi – anyagi és hatalmi – egyenlőtlenség okait és eredetét akarták feltárni, de rájöttek, hogy ez a kérdés nem megfelelő. Ehelyett azt javasolják, hogy a szabadság történetét vizsgáljuk. Azt állítják – és sok példával bizonyítják is –, hogy a korai társadalmak adottnak vették a mozgás (költözés), az engedetlenség és a szociális kapcsolatteremtés szabadságát, és ezek vesztek el útközben. Bár szerintük ezek konkrét és nem a római jogon nevelkedett európaiak által használt elvont fogalmak, valójában a szociális kapcsolatteremtés elég homályos marad, mert a párválasztástól a társadalomszervezésig mindent jelent. Azt is állítják, hogy az államok kialakulását nem a fokozatosság (törzs, fejedelemség, állam) szemüvegén át kell vizsgálni, hanem az állam valójában három, egymástól függetlenül kialakult hatalom összefonódása: az erőszakmonopóliumé, a bürokráciáé és a politikai versengésé. A korai majdnem-államokra szerintük éppen az jellemző, hogy nem mind a három hatalmat gyakorolják. Itt sem tűnnek azonban ezek a jelenségek egyneműnek: az érthető, hogy voltak olyan szerveződések, amik erőszakmonopóliumra törekedtek, de alattvalóikat nem szervezték bürokratikusan, illetve fordítva. De a politikai versengésen egyszerre értik az erőszakmonopólium hiányát (pl. a maja városállamok, vagy a mükénéi erődközpontok folyamatos háborúit), az ezt helyettesítő presztízsszerzést (az azték labdajátékokat, vagy a nyugati parti indiánok vezéri lakomáit), de a sorsolásos vagy választásos rendszereket is (Athén, Róma), miközben nem szólnak arról, hogy ez mit jelentene olyan nyilvánvaló államokban, mint a fáraók Egyiptoma vagy az egyesített Kína.

Ezeken az elméleteken persze lehetne még csiszolni, hogy meggyőzőbb magyarázó erővel bírjanak. De azt nehéz úgy, ha közben vehemensen elleneznek minden nagy narratívát, a mítoszok világába utalva azokat. És még nehezebb úgy, ha közben sosem derül ki, miért is gondolják úgy, hogy napjaink rendszere (a kapitalizmus? a nemzetállam? a nemi egyenjogúság?) egynemű és zsákutca. A könyv nagyon tudatosan szerkesztett, kerete egy érdekes történet. A szerzők szerint a francia felvilágosodásra közvetlen és mély hatást gyakorolt az európai társadalommal szembeni indián kritika. Konkrétan egy Kandiaronk nevű huron politikus, aki állítólag járt Franciaországban, és akinek állítólagos véleményét egy francia kalandor lejegyezte, amit állítólag minden jelentős kortárs szerző, köztük Montesquieu is olvasott. Azért a sok állítólag, mert a szerzők ezt bizonyítani nem tudják, csak valószínűsítik, annak ellenére, hogy elismerik: a kritika ellenpéldái egy sosemvolt, idealizált indián világot mutatnak be. Graeber és Wengrow folyamatosan gúnyos megjegyzéseket tesz a fehér férfi indokolatlan felsőbbrendűségtudatára, amely az Európán kívüli társadalmakat  leegyszerűsítő módon statikusnak látja, mint amik valamiféle örök körforgásban vagy álomvilágban élnek, szemben a fejlődő Nyugattal. Eközben szerintük az európai felvilágosodás Kandiaronk műve. Egy valamiben a szerzőknek maximálisan igazuk van: a társadalomtudományi elméletek mindig legalább annyira saját koruk elfogultságának és szellemi divatjának termékei, mint az általuk vizsgált jelenségek tudományos magyarázatai.