Amikor nemrég Klima László, a kiváló finnugrista, régész, blogszerző és nem mellékesen kapus tanulmánykötetét ismertettem, azt írtam, hogy az olvasó a sokszínűség öröme mellett sajnálja, hogy mindenből csak kóstolót kap, illetve, hogy összekötő ív híján nehéz ismertetni. Jelentem, tévedtem. A Párhuzamos történetek (Budapest, Martin Opitz, 2021) konferenciakötet, így Klima elsősorban szerkesztő és másodlagosan szerző. Emiatt egyrészt a legtöbb tanulmány esetén bőven elég, amit olvastam, hiszen az nem a műkedvelő nagyközönségnek, hanem a szakmának szól. Hogy mégis beleolvastam, az pedig azzal függ össze, hogy ha ív nem is, de közös vízió van. A történetek ugyanis azért párhuzamosak, mert írásos források híján az őstörténetet a régészet és a nyelvészet eredményeinek összehangolásával lehet feltárni. Ez nem újdonság persze, de örvendetes látni, hogy az újabb régészeti feltárások az eddigi elméleteik felülvizsgálatára sarkallták a történeti nyelvészeket. Ahogy azt is, hogy a régészek viszont igyekeznek a nyelvészet által felvetett kérdésekre is választ keresni. Minderről bővebben később. Merthogy hiányzik a harmadik, legújabb és egyesek szerint legígéretesebb tudomány az archeogenetika, pontosabban annak képviselői. Mert maga a tudomány nem hiányzik, hiszen a régészek igenis felhasználják az archeogenetikai eredményeket. A kötet részben éppen az archeonenetika kihívására adott válasz: a két régebbi tudomány már elfogadta, hogy nem fogja egyetlen, végleges és kizárólag általa gyártott elmélettel megváltani a világot. Az archeogenetikusok szellemi érése még várat magára.
Az egyes tanulmányok a közös szellemi horizonttól eltekintve nagyon különbözőek. Ismét háromra (de most tényleg) bökök rá, hogy megmutassam hogyan. Türk Attila a honfoglalás előtti magyarság régészeti kutatásának vezéralakja. Tanulmánya összegzés: mit ástak ki a régészek eddig és mit gondolnak arról. A szerzőnek nem a szórakoztató ismeretterjesztés az erőssége, ezért a tanulmányban kicsit sok az övcsat és a szubbotci horizont, de mi ragadjunk le a közérdeklődésre számot tartó elemeknél. Etelköz léte és helye sosem volt igazán kérdés, itt az eredmény az, hogy most már a régészet több száz lelőhely alapján jelentheti ki a magyarság jelenlétét és erősítheti meg a honfoglalás kronológiáját. A korábbi szállásterületek kapcsán az utóbbi évtizedek nagy eredménye, hogy a magyar sztyeppei vándorlás szinte biztosan pár évtized alatt zajlott. Ma már jól azonosíthatóak a Volga-Káma-vidék (Magna Hungaria) magyar jellegű lelőhelyei. Volt-e azonban köztes állomás, hagyományos elnevezéssel Levédia? Úgy tűnik, hogy közvetlenül Etelköztől keletre, vagy a korábbi régészet által feltételezetten a Don-Kubány-régióban nem, de a Volga partján lehetett. És a Levédia név azért sem elvetendő, mert az ehhez kapcsolódó mondai történeteknek (Levedi vezér kazár kapcsolatainak) igenis lehet történelmi alapja: a volgai átkelés és/vagy időzés valamilyen együttműködést feltételez a Kazár Kaganátussal.
Sándor Klára nyelvész, de nem finnugrász, hanem turkológus. Nem az ugor-török háború felújításáról van szó, hanem arról a konkrét kérdésről, hogy mikor és hogyan kerültek a török jövevényszavak a magyar nyelvbe. A magyar nyelv finnugor rokonágát tehát senki nem vonja kétségbe. A török jövevényszavakkal két elméleti gond van: a tömegük miatt általában hosszú, akár évszázados együttélést, a hangalakjuk alapján pedig nem a mai török nyelvek többségével rokon (ún. köztörök), hanem mára jórészt kihalt nyelvekhez hasonló csuvas (vagy r-török) átadó nyelvet szokás feltételezni. Az előbbi azért gond, mert a régészeti adatok alapján nem lehet ezt az évszázados periódust elhelyezni. De lehet, hogy nem is kell. Összehasonlító nyelvészeti adatok alapján pár évtizedes intenzív együttélés is hagyhat ilyen nyomot, különösen, ha valójában összeolvadásról van szó, mint az a magyar törzsszövetség esetén feltételezhető is. Utóbbi nem annyira gond, mint inkább indokolatlan. A nyelvtudomány ugyanis miközben éppen a nyelvek alakulását vizsgálja, sokszor mégis valamiféle homogenitásból indul ki. Ami pedig sosem volt, főleg nem nomád környezetben. A magyarsággal kapcsolatba kerülő vagy összeolvadó török csoportok maguk is lehettek többnyelvűek, akár átmeneti jellegűek, sőt sztenderd nyelvváltozatok híján többféle nyelvi változatot beszélők.
Sudár Balázs elsősorban történész, de nagyszakállú lovasíjászként őt a legnehezebb sarokba szorítani azzal, hogy mondjon már valami konkrétumot is azon túl, hogy ez sem biztos, és azt se tudjuk. Az ő tanulmánya a leginkább elméleti fejtegetés. A kérdés az, hogy miért maradt meg a magyar nyelv. Hogy ez miért kérdés? Mert a hasonló esetekben mindig eltűnt a honfoglalók nyelve. A Kárpát-medence nem volt üres, és a honfoglalók nem lehettek sokkal többen az itt találtaknál. Valószínűleg a honfoglalók sem mind magyarul beszéltek, hanem törökül. A magyar nyelvnek a környéken nincs kapcsolata, utánpótlása. A magyar nyelvnek adhatott némi presztízst a politikai hatalom birtoklása, de kulturális presztízse, főleg a kereszténység felvétele után biztosan nem volt. Végül az Árpád-korban folyamatosan érkeztek újabb, nem magyar nyelvű csoportok. A kérdésre természetesen nincs, jelenleg nem is lehet válasz. A kérdés felvetése viszont hasznos, mert erre kellene választ keresni, ez alapján elméleteket felállítani. Érdemes újra megvizsgálni, hogy nem lehettek-e a Kárpát-medence lakói részben már magyar nyelvűek? Igen, ez a kettős honfoglalás elmélete újratöltve. Vagy azt, hogy a később érkezők, akiket mi besenyőknek vagy kunoknak nevezünk. Ha ugyanis a honfoglaló magyarok közt lehettek török nyelvűek, akkor a későbbi sztyeppei törzsszövetségek tagjai között miért ne lehettek volna finnugor nyelvűek?
