Régóta tervezem egy számomra fontos téma és fontos könyv ismertetését, és úgy éreztem, erre a sorozatom tizenkettedik része (Jel 12,1) a legalkalmasabb. A hal azért is keresztény szimbólum, mert a görög „ikhtüsz” szó kirakható a „Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó” szavak kezdőbetűiből (Ieszousz Khrisztosz Theou Üiosz Szótér). Ez az a keresztény hittétel, ami „a zsidóknak botrány, a pogányoknak meg oktalanság” (1 Kor 1, 23). Vermes Géza, a magyar zsidó származású, egy darabig szerzetesként is szolgáló, oxfordi történész arra vállalkozott, hogy A zsidó Jézus (Osiris, Budapest, 1995, az angol eredeti: Jesus the Jew, Collins, London, 1973) című könyvében felrajzoljon egy olyan Jézus-portrét, ami sem a zsidóknak nem botrány, sem a pogányoknak nem oktalanság. Ez a kép a zsidó hagyományokban gyökerező prófétáé, a történeti Jézusé, aki nem azonos a keresztény hit Krisztusával; ember, és nem feltámadó Istenfiú. Járjuk körül Vermessel, hogy milyen közegből érkezett Jézus, hogy minek nevezte őt környezete, illetve minek nevezte ő saját magát. Végül értékeljük Vermes eredményeit, de tapogassuk ki korlátait is. Induljunk Galileába.

Jézus élete nagy részét Galileában töltötte, tkp. csak a húsvéti történet játszódik Jeruzsálemben. Galilea az ő korában egy meglehetősen elzárt zsidó miniállam volt. A más vallású és ellenséges érzelmű Szamária elválasztotta Judeától, nem volt közvetlen római uralom alatt, Heródes Antipas tetrarcha irányította. A jeruzsálemiek, a farizeusok és főleg a hatóságok szemében ekkoriban két sztereotípia élt a galileaiakról. A galileai alapvetően műveletlen paraszt (am ha-arec), ez érezhető a farizeusok Jézushoz intézett mondataiból. A vele beszélők felismerik, hogy galileai, valószínűleg a kiejtéséről. Másrészről a galileai zélóta, a római uralom elleni erőszak híve. A korszak felkelései Galileából indultak ki, ezért mindenki, aki onnan jött és híveket gyűjtött: gyanús. (Ráadásul Jézus tanítványai között valódi zélóta is volt: Simon). Így látták hát a jeruzsálemiek Jézust. Ugyanakkor Galilea a karizmatikus judaizmus (a korabeli haszidizmus) területe is. Több olyan szent ember, haszid ismert a korszakból (pl. Hanina ben Dosza), aki Jézushoz hasonlóan hajlamos volt megszegni a halákhát (a törvények által előírt életvitelt), de fiúi szeretettel fordult a Teremtőhöz, aki ezt atyai szeretettel viszonozta (pl. eső elállítása és újra elindítása). Tekinthető-e Jézus ilyen haszidnak? Minek nevezte ő saját magát?

Az evangéliumok a próféta, az Úr, a messiás, az ember fia és az Isten fia címeket használják Jézussal kapcsolatban. A próféta viszonylag egyértelmű, és Jézus is elfogadja, de a szó ebben a korban pejoratív jelentést vesz fel, ezért később nem használják. Az Isten fia jelentése világos a keresztény teológiában, de Vermes szerint Jézus korában mást jelentett. Átvitt értelemben („Isten által különösen kedvelt”) használták a messiásra, de a haszid csodarabbikra is. Hasonló az Úr cím története is: összemosható a hétköznapi, tiszteletteljes megszólítás, illetve az arámiban és a görögben is meglévő isteni jelentés. A messiás címet tanítványai aggatják rá, de Jézus nem azonosul vele egyértelműen („te mondtad”). Mivel a legelterjedtebb messiás-elképzelés egy Dávid házából származó leendő királyra és megszabadítóra vonatkozott, ez a szerep nem egyezett Jézus elképzeléseivel. A kereszténység később át is értelmezi a messiási szerepet: a kereszthalállal és a feltámadással válik azzá, de az egész emberiség megszabadítójává az üdvtörténetben, és nem a politikában. A leghíresebb Vermes magyarázata az ember fia (bar nasa) címről. Példák sokaságával bizonyítja, hogy ez a korabeli arámiban egyszerű circumlocutio, azaz az „én” személyes névmás udvarias helyettesítője volt. Összegezve: Vermes úgy látja, Jézus címei összeegyeztethetőek a galileai csodarabbi alakjával, aki kegyességet, alázatot, fiúi istenszeretet prédikált, de a korabeli zsidó vallási hagyományon belül. A hit Krisztusát, a feltámadó Istenfiút pedig aztán az apostolok, főleg Pál és János teremtették meg belőle.

Vermes érdemei elvitathatatlanok, hiszen ő fordult először az evangéliumokhoz a zsidó vallás és kultúra szemszögéből, és a megfelelő műveltséggel felvértezve. Filológiai munkája többször teológiai viták végére tett pontot (pl. a bar nasa-kérdésére). Ugyanakkor eredményei magukban rejtik korlátait is. Lehetetlen az Újszövetséghez elfogulatlanul közelíteni. Vermes is tudományon túli célokat követ, mint ezt későbbi könyvei (főleg a Jézus változó arcai és A zsidó Jézus vallása) ki is fejtik. Szeretné megszerezni Jézusnak az őt megillető helyet a zsidó vallás és kultúra történetében. De még fontosabb, hogy kutatásainak premisszái már magukban foglalják a konklúziót is (ezt Visi Tamás fejtette ki igen jól a Szombat 1999/7-es számában). Mivel azt feltételezi, hogy a szinoptikus evangéliumok eredeti szövegére később rakódott rá a keresztény teológia, ezek elhagyásával lehet eljutni az eredeti Jézushoz. Az ilyen módon megtisztított szövegek aztán tényleg egy zsidó csodarabbi képét közvetítik. Félreértés ne essék, Vermes meggyőzően bizonyítja, hogy ez a Jézus gond nélkül illeszkedik az 1. századi judaizmusba. A názáreti haszid képe feltehetőleg történetileg hiteles. De hogy ez lenne a teljes igazság, az tudományosan nem állítható. A halász sűrűre szőtte hálóját, de a Hal kisiklott.