Branko Milanovic könyve a címében hordozza az alaptézisét: Capitalism, alone (Csak a kapitalizmus; Cambridge, Harvard University Press, 2019), napjainkban a világtörténelemben először az emberiség egésze egyetlen gazdasági és társadalmi rendszerben él, a kapitalizmusban. A termelőeszközök java magántulajdonban van, a termelés jórészt bérmunka keretében történik, a gazdasági tervezés pedig decentralizált. Mindez azonban nem a történelem végét jelenti, hanem azt a kérdést veti fel, hogy miként alakul tovább a már eddig is több változatot megért kapitalizmus. A globalizáció ugyanis felerősítette a kapitalizmus alaptermészetét, a profitra való törekvést azzal, hogy lebontott minden fizikai és erkölcsi korlátot. A tőkeáramlás szabadsága aláássa a jóléti államot, mert a költségcsökkentés és az adóelkerülés józan döntéssé szelidül. A munkaerő áramlása még nem szabad, mert a migrációval szemben érzelmi fenntartások vannak. Talán fel lehetne adni a jogegyenlőséget: a bevándorlóknak nem adni állampolgárságot, így kizárni őket az újraelosztásból. Milanovic szerint a technikai fejlődéstől nem kell félni, bár leginkább azért nem, mert fogalmunk sincs, mit hoz. Eddig összességében és hosszú távon több munkát teremtett, mint amennyit megszüntetett. A mindennapjainkat viszont teljesen átalakítja a kapitalizmus, ahogy értékesíthető áruvá válik a szabadidőnk, a szórakozásunk s társas kapcsolataink.
Jelenleg a kapitalizmus két formája verseng egymással. Az egyik a liberális meritokratikus kapitalizmus, amely a Nyugaton alakult ki és terjedt el, és az Egyesült Államok az archetípusa. Nemcsak kialakulása fonódott egybe velük, de önképében is elválaszthatatlan a demokráciától és a jogállamiságtól. Krédója szerint mindenki egyenlő, és azonos esélyeik miatt végül mindenki a megérdemelt helyzetbe kerül. A valóságban azonban éppen ez tűnik el fokozatosan. A gazdasági növekedés lassulásával nő a tőkejövedelmek aránya a nemzeti jövedelmen belül, ami automatikusan az anyagi egyenlőtlenség növekedéséhez vezet. Emellett azonban új jelenségeket is megfigyelhetünk: a gazdagoknak hatalmas munkajövedelmeik is vannak, amit magas képzettségüknek köszönhetnek, és ezt át is örökítik a következő generációra, mivel a leromló közoktatás helyett meg tudják fizetni a magánoktatást, és egyre inkább csak a hasonló helyzetűekkel házasodnak. Miközben a társadalmi mobilitás csökken, a gazdagok úgy érezhetik, hogy a rendszer meritokratikus, hiszen eredményeik következtében vannak pozíciójukban, és ha valakinek alulról sikerülne felküzdenie magát, azt nemcsak befogadják, de ünneplik is.
A másik forma a politikai kapitalizmus, amely a harmadik világ néhány országában alakult ki, és iskolapéldája Kína. Önképéhez a nemzet és annak minden társadalmi rétege érdekeit hatékonyan, mert pártatlanul képviselő, ezért autonóm, magyarul autoriter állam tartozik. Milanovic provokatív tétele, hogy a kommunizmus nem a kapitalizmus meghaladása – ahogy azt Marx hitte –, hanem a kapitalizmus előkészítője a gyarmatosított vagy félgyarmati országokban. Ott ugyanis sikeresen épített ki nemzetgazdaságot, hozott létre saját tőkés réteget és építette ki a gazdasági infrastruktúrát. Mivel ezeket az országokat mindenható bürokrácia irányítja, nem érvényesülhet a jogállamiság, ezért aztán a rendszer beépített eleme a korrupció. Ez féken tartható esetleg, de meg nem szüntethető, hiszen az éppen a bürokrácia mindenhatóságát semmisítené meg. Fő legitimációja a gyors gazdasági növekedés, és mindaddig, amíg ez gyorsabb marad a liberális meritokratikus vetélytársénál, addig példaként, annak alternatívájaként szolgálhat. Az egyelőre nem tudható, hogy a gyorsabb növekedés csupán felzárkózás-e, és amint eléri az elérhető legfejlettebb technikai szintet lelassul-e. Ahogy az sem, hogy képes lehet-e önálló innovációra, vagy örökké a nyugati technikát másolja. És végül az sem, hogy az esetleges gazdasági lassulás okoz-e olyan legitimációs válságot, amely megrendíti a diktatúrát.
Milanovic röviden eltöpreng azon, milyen irányban fejlődhet a valójában sokkal alaposabban tanulmányozott, mert demokratikus rendszere miatt megbízható adatokat szolgáltató liberális meritokratikus kapitalizmus. Az ideális az általa népi kapitalizmusnak nevezett verzió lenne. A legfontosabb feladat a vagyoni egyenlőtlenség növekedésének megállítása, sőt annak csökkentése lenne. Ehhez számos lehetőség adott, sőt a 20. század második felének szociáldemokrata kapitalizmusa már alkalmazta ezek egy részét. Sokkal progresszívebbé kellene tenni az adórendszert, azon belül jobban adóztatni a tőkejövedelmeket. A vagyon átörökítését magas örökösödési adókkal lehetne enyhíteni. Ugyanakkor adókedvezmények segíthetnék a középosztály tőkeszerzését, mivel jelenleg szinte teljes vagyona csak alacsony jövedelmezőségű ingatlanban van. Természetesen a társadalmi mobilitást az egyenlő és jó minőségű közoktatás teremthetné újra, amiből a gazdagok nem akarnának, de nem is volna lehetőségük kilépni. Mindehhez meg kell erősíteni a rendszer demokratizmusát. Ma ugyanis a gazdagok a politikai kampányok finanszírozásával gazdasági hatalmukat politikaira is kezdik váltani, azaz félő, hogy kialakul egy leválthatatlan elit. Ha ezt nem akadályozzuk meg, akkor a politikai kapitalizmus győz: nem azért, mert gyorsabban növekszik, hanem azért, mert Nyugaton is megszűnik a politikai verseny és a jogállamiság.
