Egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz ismertetőt írni Nádasdy Ádám Prédikál és szónokol (Magvető, Budapest, 2008) című könyvéről. Könnyű, hiszen a kötet javát a Magyar Narancsban korábban megjelent nyelvészeti publicisztikák adják, amik a szerző eleven stílusában a nagyközönségnek íródtak. (A publicisztikák itt, a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás pedig itt olvasható.) És nehéz, hiszen éppen emiatt nincs egy nagy gondolati ív, hanem a „piszlicsáréság apoteózisa”, azaz rengeteg apró nyelvi jelenség bemutatása, értelmezése. Próbáljuk meg mégis áttekinteni, mire is akar oktatni minket Nádasdy (mert, hogy oktatni akar, az vitathatatlan). Hát először is arra, hogy a nyelv folyamatosan változik, de nem romlik. Aztán arra is, hogy ha nem romlik, akkor helytelen nyelvhasználat sincsen. És persze arra is, hogy mindezek miatt azért is felesleges aggódni, mert a nyelv és a társadalom között vajmi kevés összefüggés van. Tényleg? Tényleg.

Kezdjük a nyelv változásával. A változás tényével mindenki tisztában van, ám a legtöbben elsőre a szókincs változására gondolnak (és jegyezzük meg: ebben látják a problémát is, azaz az idegen szavak beözönlésében). Pedig a szókincs mindig is változott. Gondoljunk bele, mik is az „eredeti” magyar szavak? A finnugorok? Gondolom, sokan elfogadnák „eredetinek” a török szavakat, de mondjuk a szlávok már tuti idegenek. Aha, az olyan szavak, mint a ’szerda’ vagy a ’megye’? Az idegen szavak nem kiszorítják a régieket. Igazából semmi összefüggés nincs aközött, hogy új dolgokra régi szót használunk (mondjuk a ’fű’ abban a bizonyos jelentésben), vagy régi dolgokra vezetünk be új szavakat (valószínűleg mindig is ’paráztak’ az emberek). A valódi nyelvi változás a nyelvi rendszer megváltozása. Ilyen lehet a névelő megjelenése a magyar nyelvben (bizony, az ’a’ és ’az’ is „idegen” hatás), az igeragozás megváltozása (az ikes igék kettős alakjának megjelenése újabban), vagy hangok átalakulása (az ly eltűnése hangként). Ezeknek nincs kézzelfogható okuk. Változik a nyelv, mint a természetben minden. De ettől sem egyszerűbb, sem bonyolultabb nem lesz. Romlásról pedig már csak azért sem beszélhetünk, mert feladatát, a kommunikációt remekül el tudja látni.

Mivel tehát a nyelv nem romlik, helytelenül sem lehet használni. Azaz az egészséges felnőtt emberek kommunikációja tudományos szempontból egyenértékű, hiszen célját eléri. Világos azonban, hogy minden közösségben vannak nyelvi konvenciók. Éppúgy, ahogy vannak illemszabályok is. Nem böfögünk társaságban, ahogy nem is suk-sük-ölünk. A biológus szerint a böfögés egyszerűen a gyomorba került gáz távozása, az illemtanár szerint bunkóság. A suk-sük-ölés a nyelvész szerint népies igeragozás, a nyelvművelő szerint pedig műveletlen nyelvhasználat. Nádasdy azt hangsúlyozza, hogy az oktatásnak és a médiának nagy szerepe van abban, hogy az emberek tisztában legyenek azzal, hogy milyen helyzetben milyen nyelvhasználat célszerű. De ez nem tudományos kérdés, hanem a közmegegyezésé, ami viszont állandóan változik, és regionális eltérései is lehetnek. Ahogy ő fogalmaz, nem bánná, ha internálnák azt, aki megkérdezi „Itt fogyassza?”, de felemeli a szavát, ha a tudomány nevében tennék ezt. A nyelvész dolga az, hogy megfigyelje a nyelv változásait, és leírja azokat a tudomány módszerével. A „csúnyaság” és a „helytelenség” viszont ízlésbeli kategóriák.

Szögezzük le újból: minden nyelv egyenértékű, hiszen minden ismert nyelven tökéletesen lehet kommunikálni. Sőt, a nyelvek még kihalásuk előtt sem „korcsosultak” el, csupán a beszélőik másikat választottak, vagy kihaltak. Másik kérdés, hogy van-e társadalomi jelentősége annak, hogy milyen nyelvet használnak az emberek. Első ránézésre igen, hiszen egy-egy nyelvben gazdagabb lehet az a szókincs, ami a beszélők számára fontosabb: az eszkimóknak több szavuk van a hóra, az angoloknak a hajózásra. Valójában itt sincs azonban szabályszerűség, a magyarban pl. nincs eredeti szó a zsíroskenyérre vagy a paprikáskrumplira (a Word ezeket külön is íratná velem, de nem hagyom magam). De ami sokkal lényegesebb: a nyelv szerkezetében nincs semmilyen kulturális összefüggés. A magyar nem jelöli a többes számot számnevek után (három alma), ettől még nem tudnak a magyarok kevesebbet a számosságról. Ráadásul szerkezetileg nem lesz bonyolultabb egy nyelv, ha az azt beszélő társadalom fejlődik (ismétlem, szerkezetileg: a szókincs változhat és bővülhet, de azt sosem ismeri az összes beszélő). Európában a romantikus nacionalizmus kapcsolta össze a nyelvet és a nemzetfogalmat (erről lásd egy korábbi posztomat, csak azóta fontosabb a nyelvi forma a tartalomnál. Ez akkor válik veszélyessé, ha nyelvi jelenségekből nemzeti tulajdonságokra akar valaki következtetni (pl. „Nem tesszük többes számba a főnevet, hiszen nem vagyunk kalmárnép”). Mert ennek bizony nincs semmilyen tudományos alapja.