A konferenciakötetek sajátos melléktermékei a tudományos életnek: a felszólalók elteszik a polcra, újabb címmel bővül a publikációs lista, de arra általában teljesen alkalmatlanok, hogy a laikus érdeklődő forgassa őket. Ezért is lepődtem meg, amikor azon kaptam magam, hogy élvezettel olvasom a Történelemtanárok Egylete által kiadott, Lőrinc László által szerkesztett Egyezzünk ki a múlttal! Műhelybeszélgetések történelmi mítoszokról, tévhitekről című kötetet (TTE, Budapest, 2010). Az Egylet több műhelyvitát rendezett a 20. század magyar történelmének eseményeiről és korszakairól, ahol történészek nyitóelőadásai után történelemtanárok vitatták meg mítoszainkat. A cél kettős. Egyrészt a kötet fel akar lépni a csak eufemisztikusan mítosznak nevezhető marhaságok ellen, ezt egyfajta rövid, kérdezz-felelek típusú írásokkal teszi. A forma természetesen nem a fanatikusok meggyőzésére szolgál, hanem a történelemtanárnak ad szakszerű mankót, ha váratlan kérdést kap. Ebben a részben a 20. század mellett helyet kapott az örökzöld őstörténet is (etruszk és sumér rokonság cáfolata, up-to-date finnugrisztika, turul, rovásírás stb. Klima László és Fodor István tollából). A másik cél viszont az volt, hogy a különböző értékrendű történelemtanárok elbeszélgessenek a közös történelem értékeléséről. És ez az ami nagyon érdekes ebben a kötetben, és az alábbi három példával meg is próbálom érzékeltetetni, hogy történelemszemléletünk annak ellenére különbözik, hogy az értékelendő tényekben majdnem konszenzus van. Nézzük meg tehát Trianont, a II. világháborút és a „népi demokráciát”.

Trianon esetében a vitázó felek között csak hangsúlybeli különbséget lehetett felfedezni, jóllehet ők a vita közben ezt mintha másként látták volna. Salamon Konrád, Zeidler Miklós és Fazekas Csaba egyetértettek a mártírium mítoszának oszlatásában. Magyarország nem a legsúlyosabb mértékben büntetett ország volt, hiszen Ausztria és Törökország is hasonló arányú veszteséget könyvelhetett el. De az egész mítosz egy félreértésen alapszik: nem homogén nemzetállamok, hanem heterogén dinasztikus államok lettek feldarabolva, a Habsburgoké és az Oszmánoké, még akkor is, ha a feldarabolás ideológiájául szolgáló nemzeti önrendelkezési elven a stratégiai megfontolások többször erőszakot tettek. Vita elsősorban a felelősség kérdése körül bontakozott ki: tehet-e Károlyi, illetve a Tanácsköztársaság Trianonról? Egyrészt nyilvánvalóan nem: az antant túlerőben volt, és a határok nagyrészt kialakultak 1919 tavaszára. Másrészt Károlyi leszerelési politikája eleve esélytelenné tette a fegyveres ellenállást, a kommunista Katonatanács pedig tudatosan rombolta az ellenálló képességet. A Tanácsköztársaság ugyan elindította az északi hadjáratot, de ez internacionalista és nem nacionalista vállalkozás volt.

A II. világháború kapcsán a szemléletbeli különbség azzal párosul, hogy a felek tényeket nem vesznek tudomásul (vagy hallgatnak el). Ezért különösen értékes Ungváry Krisztián vitaindítója, mert ő elkerüli az antifasizmus és az antikommunizmus félreértésének csapdáit is. Le kell ugyanis számolni mind a magyar ártatlanság, mind az utolsó csatlós mítoszával. Mert bizony Magyarországon saját virtigli antiszemitizmus és szélsőjobb tenyészett már az 1920-as években, amikor nemhogy német nyomásról, de még példáról sem beszélhetünk. Magyarország vezetői önként és dalolva vitték az országot a háborúba is (a revízió reményében, természetesen, de megérte?). És a magyar hadsereg bizony egy népirtó háborúban vett részt, mégpedig annak népirtós részében is. Másrészt azonban a magyar antiszemitizmus nem rítt ki a térségből, nem itt született az első zsidótörvény. És nem is Magyarország tartott ki legtovább Németország mellett, hanem Olaszország és Horvátország (bár mindkettőnek volt ellenkormánya is). Így aztán a háború végét is árnyalnunk kell: felszabadulás csak az ország egy részének volt, a többieknek megszállás.

A II. világháborút követő átmeneti időszak, az ún. „népi demokrácia” kora azért vitatott fejezet a magyar történelemnek, mert a vitázó felek a gyakorlatilag azonos ténysort egészen más narratívába helyezik. Rainer M. János és Schmidt Mária képviselte a két pozíciót, a kérdés pedig az, hogy Magyarország szovjetizálása 1944-től kezdve folyamatosan és tervszerűen haladt-e előre, vagy pedig egy demokratikus kibontakozást tört ketté a fordulat éve. Sántítónak érzem Rainer érvelését, hogy nem került elő olyan egyértelmű utasítás, ami direkt sztálinizációt írt volna elő. Provokatívan úgy mondhatnám, hogy ez emlékeztet a holokauszt-tagadók érvére, miszerint Hitlernek nem volt ilyen értelmű parancsa. Mindketten foglalkoztak azzal a tulajdonképpen irreleváns kérdéssel, hogy a kortársak hogyan érzékelték a folyamatot. Irrelevánsnak azért nevezem, mert az ő érzékcsalódásuk még nem cáfolja az esetleges tervezettséget. Más szempontból azonban nagyon fontos a kortársak véleménye: milyen demokráciát akartak ők? Ugyanis naivnak tűnik Schmidt narratívája a demokrácia utáni vágy eltiprásáról: a demokráciát sosem tapasztalt Magyarország lakosságának jelentős része forradalmi változásokat, elsősorban társadalmi egyenlőséget követelt demokrácia címén, és ebbe bizony sok minden belefért. Hogy is mondják? A történelem az élet tanítómestere?

Kolbenheyer kommentpolitikája