Niall Ferguson-nak sajnos csak a legutóbbi, A világ háborúja című könyve jelent meg magyarul (amit én is ismertettem), pedig a revizionista történetírás mesterműve az I. világháború tényeit és mítoszait új fénybe helyező The Pity of War (Szánni való háború, Penguin, London, 1998; német fordításban Der falsche Krieg, dtv, München, 2001). A könyv roppant módszeres felépítésű, az elején kijelöl nyolc kérdést, amire a forrásanyag újszerű vizsgálatával (a hagyományos diplomácia- és hadtörténeti iratok mellett nagy hangsúlyt kapnak a gazdasági adatok, valamint a személyes emlékeket közvetítő naplók, fotók stb.) keres és a végül ad választ. A militarizmus, az imperializmus, a titkos diplomácia vagy a fegyverkezési verseny elkerülhetetlenné tette-e a háborút? Miért kockáztatott mindent a német vezetés 1914-ben a háború kirobbantásával? Miért avatkozott be Anglia a kontinentális háborúba? Miért nem vezetett gyors győzelemhez a Brit Birodalom elsöprő gazdasági fölénye? Miért nem vezetett győzelemhez a nyugati fronton is a német hadsereg katonai fölénye? Volt-e a háborús lelkesedés? Miért harcoltak a katonák ilyen embertelen körülmények között, a halál ilyen biztos tudatában? És miért adták fel végül mégis? Haladjunk fordított sorrendben.

Természetesen a legutóbbi három kérdésre a legnehezebb egyértelmű választ adni, hiszen ezek jórészt pszichológiai természetűek, és az egyes esettanulmányokból nehéz általánosítani. Ferguson határozottan állítja, hogy a háborús lelkesedés csupán mítosz: a tömeges önkéntes jelentkezés a háború miatti növekvő munkanélküliséggel magyarázható (ez természetesen Angliára igaz). De a háború elutasítása nem egyenlő az erőszak elutasításával. A katonákat ugyanis szerinte nem kellett kényszeríteni az ölésre. A front nélkülözéseit (hideg, eső, sár, tetvek, éhezés, nők hiánya stb.) nehezen viselték, de nem az öléstől magától undorodtak. A személyes kockázatot mindig alábecsülték, pillanatról pillanatra éltek. Ugyanakkor a bajtársiasság újfajta, hihetetlenül erős közösségi élményt jelentett. A háborút végül az döntötte el, hogy a német katonák tömegesen hagyták abba a harcot, és adták meg magukat. A kérdés inkább az, hogy miért nem tették ezt korábban. Valószínűleg azért, mert a fogság nagyon veszélyes volt, mindkét oldal gyilkolta a foglyait. El kellett jutni addig a pontig, amikor a győzelem esélye annyira lecsökken, és így a harc veszélye annyira megnő, hogy már nem elrettentő a fogságba esés.

A kiaknázatlan gazdasági, illetve katonai fölény kérdése statisztikai módszerekkel válaszolható meg. A brit hadigazdaság a legrosszabbul szervezett, és ezáltal a legkevésbé hatékony volt. A munkaerőpiac összeomlott, miután a képzett szakmunkásokat behívták katonának. A szakszervezetek tagsága megduplázódott, és kilencszer annyit sztrájkoltak, mint a német kollégák. Ezért tudott négy évig lépést tartani Angliáéval a sokkal kisebb német gazdaság. A központi hatalmak katonái sikeresebbek voltak: jó harmadával több antant-katonát öltek meg, mint ahányan közülük elestek. Ráadásul az egy ellenség megölésére fordított összeg a harmada volt az antant hasonló kiadásainak (mi mindent ki lehet ma már számítani!). De mindez kevés volt: a létszámfölényt nem lehetett így sem ledolgozni, a központi hatalmak eleve kisebb hadseregei gyorsabban fogytak (a behívottak 15,7%-a halt meg, míg az antantnál 12%).

És végül elérkeztünk a legfontosabb kérdésekhez: miért lett háború, és miért ilyen lett? A háború nem volt gazdasági szükségszerűség, sőt a tőke kifejezetten békepárti volt. Az imperializmus, azaz az erőszakos birodalomépítés nem gazdasági, hanem politikai okokból történt, tehát nem volt szükségszerű, hogy a hódítások miatt hadat üzenjenek egymásnak. Anglia gyarmati pozícióit leginkább Franciaország és Oroszország fenyegette, ezért is törekedett a brit diplomácia arra, hogy kiegyezzen velük, ami meg is történt. Németország hadicéljai nem fenyegették a Brit Birodalmat, a német befolyású Közép-Európa épp a rivális Francia- és Oroszországot szorította volna vissza. Németország fegyverkezése látványos volt ugyan, de a szövetségi államberendezkedése miatt sosem volt képes arányaiban is annyit költeni védelmi célokra, mint Franciaország, és főleg Oroszország (3,5%-ot a 3,9 ill. 4,6 %-kal szemben). Németország tehát nem hódítási gőgből, hanem a növekvő veszélyérzet miatt indította el a háborút. Amit hamar meg is nyerhetett volna, ha Anglia nem avatkozik be. Így viszont a korlátozott háború és a megegyezéses béke helyett világégés és teljes katasztrófa következett: az európai történelem legsötétebb kora, a 20. század. Ferguson nem mondja ki, de ezzel szétfoszlik a bűnös Németország képe: ő leginkább az angol politika ostoba döntéseiben látja a visszafordíthatatlanná váló eseményláncolat okait.

Ferguson bátran leírja azt is, hogy „mi lett volna, ha”. Ha az angol expedíciós haderő nem jön, vagy csak késik, a németek győznek a Marne-nál. Létrejön egy német vezetésű európai gazdasági egység (az EU elődje?), Franciaország elveszít néhány gyarmatot. Oroszország nem omlik teljesen össze, így átalakulhat alkotmányos monarchiává, vagy demokratikus köztársasággá. A fasizmus talán felüti a fejét Franciaországban, de mivel a világháború nélkül a világgazdasági válság sem lenne olyan súlyos, nem lesz fontos tényező. A Brit Birodalom nem gyengül meg, és nem adja át a világ vezető szerepét az USA-nak. Hitler képeslapokat festeget, vagy élvezi katonai nyugdíját, de egy német vezetésű Európában nem támadnak őrült gondolatai. Lenin Zürichben szövi tovább álmait, de nem jut el Pétervárra, és nincs is miért odamennie. És ez ment tönkre a felesleges háborúban. What a pity!

Kolbenheyer kommentpolitikája