A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas CCLII.: Superman, Jézus, a pápa és a dalai láma

2021.02.20. 09:00 kolbenheyer

Könyv: Óriások vállán (Umberto Eco)Umberto Eco utolsó műve tizenkét, Milánóban tartott előadása kötetbe rendezve: Óriások vállán (Budapest, Kossuth, 2019; az olasz eredeti: Sulle spalle dei giganti; Milano, La nave di Teseo, 2017). Éppen ezért érdemes előre figyelmeztetni az olvasót: a bölcsészettudományok kvintesszenciáját tartja kezében. Miközben szinte minden mondat sziporkázik, minden másodikban van valamiféle utalás egy kora középkori gót szerzetesre vagy egy romantikus olasz festőre, minden bekezdés meghökkent és elgondolkodtat, az egész kötet nem vezet sehova. Vagy éppen mindenhova. (Igen, aforizmákról is lesz szó.) Sőt, talán igaz ez az egyes előadásokra is. Van ugyan témájuk – ami persze nem mindig következik a címükből –, de Ecoban fel sem merül, hogy azt a teljesség igényével, vagy akárcsak egy logikai szálra felfűzve kellene bemutatnia. Ehelyett ravasz mosollyal mesél és figyeli, tudjuk-e követni. Általában minden lépését tudjuk, csak épp arról nincs fogalmunk, hogy hol is vagyunk a kultúrtörténet erdejében. Mert viccesen meghökkentő, de teljesen érthető, hogy a pápa és a dalai láma valószínűleg vitatkozna azon, kicsoda is Jézus, de abban biztos egyetértenének, hogy Superman Clark Kent.

 

Az előadások között van tehát a laikusnak meghökkentő, de valóban tudományos kultúrtörténeti tanulmány, van nem csak provokatívnak ható, de annak is szánt, ám a tudományos megalapozottság határán billegő fejtegetés, végül van a tudományossággal is csak játszó, könnyed vicc. Az első kategóriába esik az Eco egyik élethosszig tanulmányozott témájába bepillantó előadása a szépségről. Nemcsak a szépség elméleti meghatározása nehéz, de valójában az a gyakorlati kérdés is sok fejtörést okoz, hogy az egyes kultúrák emberei konkrétan mit tartottak szépnek. Az ábrázolás önmagában ugyanis nem segít: nem tudhatjuk, hogy a kép vagy szobor valóban megfelel-e a szépségideálnak, vagy egészen más okból készült. Csak a kortárs írások elemzésével tudhatunk meg többet a szépségről. Ha sikerül megfejtenünk az egyezést a leírt szépség és a látott kép között, akkor van csak esélyünk megérteni azt, hogy a régiek mit is tartottak szépnek. Így aztán, mivel nincsenek írásos forrásaink, sose fogjuk tudni, hogy a willendorfi vénuszt szépnek akarta-e ábrázolni alkotója.

 

A második kategória példája a kötet címadó esszéje. A kifejezés – a múlt eredményeire támaszkodó, ezért eredményesebb jelenkor allegóriája – eredetének felderítése is izgalmas kaland, de Eco ebből a kulturális apagyilkosság és gyermekölés tézisét fejti ki. Példák sorával igyekszik alátámasztani, hogy minden nemzedék lázadt szülei ízlése ellen, és eközben gyakran a nagyszülők vagy más még korábbi ősök ízlését elevenítette fel és értelmezte újra. Szándékosan használom az ízlés szót, mert Eco példái a lét filozófiai értelmezésétől az ékszerdivatig terjednek. Minden példa szellemes, elgondolkodtató, de a tűzijáték elfedi, hogy nagyon különböző jellegű lázadásokról és nagyon különböző időtartamú „nemzedékekről” van szó. Így aztán a tézis és a végkövetkeztetés is izgalmas, de nem biztos, hogy igaz. Eco szerint a generációk kulturális harca viszi előre a világot, és napjainkat éppen a tolerancia fenyegeti. Az, hogy a szülők és gyerekeik ízlése nem különbözik, vagyis, ha különbözik, akkor annyira sokféle, hogy mégsincs generációs szakadék. Ez a tolerancia szüntette meg a kulturális apagyilkosságot, és ez vethet véget a kulturális haladásnak. Vagy mégsem.

 

Végül a harmadik kategóriát a paradoxonok és aforizmák bemutatásával szemléltetném. Econak ez az esszéje is mond ugyan valamit, de szellemessége inkább a felsorolásból és a játékos kategorizálásból adódik. A paradoxon – és most ne a logikailag paradox történetekre gondoljunk, mint a hazudós krétai esete, hanem a retorikaiakra – ugyebár valamilyen ellentmondást tartalmaz és ezzel hökkent meg. Ha csak ennyi, akkor szimplán szellemes, de haszontalan, mint például, ha valakit úgy dicsérünk, hogy szokás szerint felülmúltad magadat. Ha a szellemesség csak eszköz, hogy rámutassunk valami lényegesre, akkor beszélünk aforizmáról. Az aforizmák többsége azonban köztudott dolgot fogalmaz csak meg szellemesen, mondjuk, hogy az alkohol megöli az élőt és megőrzi a holtat. Ennél is üresebb, ha rájövünk, hogy az aforizma csak szellemes, de nem nagyon jelent semmit. Az ilyen üres aforizmákat úgy lehet lebuktatni, hogy megfordítjuk őket, és ha úgy is működnek, nos, akkor sehogy sem. A szépség mindent felfed, mert semmit sem fejez ki, vagy a szépség nem fed fel semmit, mert mindent kifejez? Az igazi paradox aforizma az, amit nem lehet megfordítani, mert nem köztudott dolgot fejez ki, éppen ellenkezőleg: szellemesen mutat rá a közmegegyezés határaira. Ahhoz, hogy tökéletes légy, csak egy hibára van szükséged.

Szólj hozzá!

Címkék: kultúra eco filozófia művészet szemiotika

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr1816363516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.