John Lukacs mintha mindig ugyanazt a könyvet írná tovább, de mintha éppen azt, amit olvasni szeretnénk, és amivel olyan nehéz betelni. A második világháború öröksége (Budapest, Európa, 2011; az amerikai eredeti: The Legacy of the Second World War, London-New Haven, Yale University Press, 2010) persze egyfajta összegzés is, hiszen a kiindulópont maga a téma mai napig tartó népszerűsége, vagyis eme népszerűség okainak keresgélése, illetve hatása a világképünkre. Lukacs egyrészt régimódi történész, akit a politikatörténet eseményei érdekelnek, mégpedig nagyon is személyes szemszögből. Másrészt még régimódibb, aki meg van győződve arról, hogy a történelmet eszmék irányítják, és nem az anyagi valóság, és ezek az eszmék egy-egy kiemelkedő személyiségben kristályosodnak ki leginkább, akik aztán a sorsfordító döntéseket hozzák. Aki tehát szívesen olvas szellemesen megírt történelmi esszéket, amikben a szerző szinte együtt mereng az olvasóval, annak nagyon ajánlom a könyvet. A magyar olvasóknak szóló előszó pedig kerek perec kijelenti, hogy a téma ma nem is lehetne aktuálisabb, amikor maga a miniszterelnök fényezi a Horthy-rendszert. Márpedig – ahogy Lukacs fogalmaz – a magyar állam legnagyobb katasztrófája lehetett éppenséggel Trianon, de a magyar népé egészen biztosan 1944-45 volt. Szokás szerint három fonalat vennék fel: a nacionalizmusét, a kommunizmusét és a személyiségek szerepéét.

A három szál persze tökéletesen összefonódik a történelemben. A nacionalizmus Lukacs szerint a 20. század legmeghatározóbb eszméje, sokkal sikeresebb és fontosabb, mint a kommunizmus. A nacionalizmus tette az I. világháborút a régi világ katasztrófájává. És a nacionalizmus volt az az erő, amire Hitler a náci rendszert építhette, hiszen a nácik egy civilizált országban, demokratikus úton kerültek hatalomra, és uralmuk végéig megőrizték népszerűségüket. A II. világháború tehát nem elsősorban a konkrét sérelmek miatt volt folytatása az I-nek, hanem a nacionalizmus kiteljesedése által. És ezért nem lehet mind a mai napig lezárni a II. világháború értékelését: főleg Európa keleti felén a nacionalista pártok és szavazótáboraik képtelenek rossznak, bűnösnek látni a nácik és szövetségeseik teljes tevékenységét. Még ha magát Hitlert csak viszonylag kevesen mentegetik is, a korszak politikáját nagyon sokan érzik sikeresnek. A nemzetiszocializmus szocializmusa kortünet és provinciális (délnémet-osztrák) színezet, a lényege a nacionalizmus, ez mozgósít újra és újra. Hitler azt ismerte fel, hogy a forradalmak, az osztályok közti küzdelmek korának vége, most már a nemzetek állnak hadban egymással. Ezt a háborút akarta megnyerni.

Lukacs szerint a 20. század értékelésének egyik legnagyobb félreértése tehát a kommunizmus túlértékelése. A század nem a demokrácia és a kommunizmus küzdelméről szólt, hanem a nemzetek háborújáról, melynek két hegygerince a két világháború. Ezek nem következményei valamiféle politikai rendszerek viszályának, hanem okai. A kommunizmus sosem volt népszerű, sehol nem nyert a civilizált világban, demokratikus úton (Lukacs nem egy pc-fan, simán lebarbározza Oroszországot, vagy épp Kínát). Az 1917-es forradalom az I. világháború következménye volt, Kelet-Európa megszállása és a hidegháború pedig a II-iké. Utóbbi esetben egyáltalán nem a kommunizmus hódított, hanem az Orosz Birodalom, akkor éppen Szovjetunió álnéven. Csak a Hitler ellen vívott háború következményeként jutottak el orosz csapatok az Elbáig. Sztálin értette ezt, sosem hitt a világforradalomban, és nem is akart tovább terjeszkedni, hiszen erre képtelen lett volna. Ezért hívta Nagy Honvédő Háborúnak a világháborút, és nem az imperializmus elleni küzdelemnek. Az USA vezetői félreértették a helyzetet és olyan vörös veszélyt vizionáltak, ami nem volt. Szerencsére a II. világháború idején még tisztábban láttak, és Hitler ellen szövetkeztek Sztálinnal. Jól tették.

Lukacs történelmét hús-vér emberek irányítják. Különösen a háború alatt. Ezért rengeteget foglalkozik a személyekkel, karakterükkel és lehetséges indítékaikkal. Mégpedig nagyon óvatosan, hiszen senki sem fekete-fehér, senkinek nem egyértelműek a céljai, még saját maga előtt sem. De arról meg van győződve, hogy Hitler a század legmeghatározóbb személyisége. Ő alakította forradalmi mozgalommá, majd dinamikus államhatalommá a nacionalizmust. És ő indította el a II. világháborút. Igen, ő egyedül. 1939 szeptemberében nem csak gazdasági vagy politikai szükségszerűség nem volt a háború (ahogy 1914. július 28-án sem), hanem Hitleren kívül senki sem akarta, se a politikusok, se a közvélemény. 1939 és1940 sikerei utólag legitimálták a hadüzenetet, később pedig a németek szemében is honvédővé vált a háború. De kirobbantója egyetlen ember volt. A másik oldalon is fontos volt a vezetők személye. Churchill kellett ahhoz, hogy Anglia ne adja fel 1940-ben. És Roosevelt, hogy az USA hajlandó legyen megvívni még egy európai háborút (a Japán ellenit támogatta a közvélemény, de az tengeri háború volt, nem szárazföldi). Többek között ezért előre megjósolhatatlan a történelem.

Kolbenheyer kommentpolitikája