Thomas Piketty még mindig ellenszenvesen pökhendi, és új könyve, a Capital and Ideology (Tőke és ideológia; Cambridge, Harvard University Press, 2019, a francia eredeti: Capital et Idéologie, Paris, Éditions du Seuil, 2019) is feleslegesen unalmas és hosszú. Ráadásul nem folytatása az előző, A tőke a 21. században című kötetnek, hanem inkább annak újraírt, felduzzasztott, megalomán változata. Akkor minek elolvasni és ismertetni? Azért, mert amiről ír, az rettenetesen fontos és érdekes, és a társadalmi igazságosság kérdésével akkor is foglalkoznunk kell, ha magukat rocksztárnak képzelő, nárcisztikus francia közgazdászok mondanak csak róla érvényeset. Az alapállítások nem változtak. Piketty szerint a vagyoni és jövedelmi különbségek igazságtalanok, az utóbbi három évtizedben tapasztalt gyors növekedésük veszélyes, és az államok feladata ennek gátat vetni, sőt a folyamatot megfordítani. Ami a könyvében új, az egyrészt az időbeli és térbeli horizont kitágítása: az egyenlőtlenséget nem csak a modern Nyugaton vizsgálja, hanem a múltban és a jelenkori fejlődő világban is. Másrészt a modern demokráciák politikai pártjainak, programjainak és a választói magatartásnak az elemzése. Végül mindebből fakadóan még szélesebb és még mélyebb reformok sorozatának javaslata, amit egyáltalán nem szégyell szocializmusnak, mégpedig demokratikus és részvételi szocializmusnak nevezni.
Piketty azért szerepelteti a címben is az ideológia szót, mert egyik kiindulópontja, hogy az egyenlőtlenséget minden társadalom magyarázza valahogy. Ugyan mindig a hatalmon lévők számára előnyösen, és éppen ezért sokszor álszenten, de nem teljesen önkényesen, hanem az adott világképen belül koherens és hihető módon. A modernitás előtt a világ nagy részén háromosztatú társadalmak működtek, ahol a jövedelem és a vagyon java a papi és katonai elit kezében volt a többséget alkotó dolgozók rovására. Az elitek azonban fontos szolgáltatásokkal tartoztak a társadalomnak és egyben helyettesítették a még nem kellően kiépült államot is. Aztán a felvilágosodás – és persze a nagy francia forradalom, mi más – szigorúan elválasztotta a felségjogokat, amik az államé, és a magántulajdont, ami az egyéné. Ezzel születettek meg a tulajdonosi társadalmak, amelyek szakralizálták a magántulajdont (emberi jog!), és a jogi egyenlőség mellé soha nem látott vagyoni egyenlőtlenséget teremtettek. (A legegyenlőtlenebbek valójában a gyarmati rezsimek voltak, de ezekre most nem térnék ki.) A lényeg tehát, hogy az, hogy ki mit tulajdonol, nem természeti adottság, hanem az uralkodó világkép következménye. Piketty lakonikusan kifejti, hogy a tulajdon sosem egyéni teljesítmény eredménye: senki nem lehet ma sikeres vállalkozó az állam által biztosított közjavak, a gazdaságban uralkodó munkamegosztás és az emberiség eddig felhalmozott tudása nélkül. Éppen ezért alkothatunk más ideológiát is a tulajdonról.
És az ilyen ideológia nem is lenne új. Piketty újra leírja, hogy a két világháború és a világválság hogyan semmisítette meg a tulajdonosi társadalmakat, és teremtette meg pár évtizedre a szociáldemokratákat. Ahol az állam progresszív adókkal nem engedte meg a gigászi vagyonok újraalakulását, és a jóléti állam révén felemelte az addig szegény tömegeket. Mindezt az osztályalapú politika keretein belül: a jobboldal piacpárti, a baloldal újraelosztáspárti volt, előbbi a tulajdonosokat, utóbbi a tulajdon nélkülieket képviselte. Mindezt segítette a kommunista kihívás: a jobboldal nem mert mereven ellenállni, a baloldal viszont nem akart kommunista hírbe keveredni. Így születtek a magántulajdont megőrző, de bőkezűen újraelosztó kompromisszumok. Ezt a rendszert két dolog borította fel. Egyrészt megbukott a kommunizmus, és nem hatott fékező erőként. Másrészt tömegek léptek a felsőoktatásba, és kialakult egy új meritokratikus szemlélet: esélyed van, rajtad múlik, mire viszed. Mára a baloldal a legképzettebbek pártja lett mindenhol, míg a jobboldal maradt a legvagyonosabbaké. A két elit között pedig elvesznek a vagyontalan tömegek: visszavonulnak a politikától, vagy pedig az újraelosztás helyett az identitást helyezik a politika középpontjába.
A teendők listája tehát hosszú. A cél a társadalmi egyenlőség Piketty szerint. Ennek eszköze a tulajdon megreformálása. Kapjanak szavazati jogot a dolgozók is a vállalatok ügyeiben, és korlátozzák a legnagyobb tulajdonosok szavazatarányát. (Van már ilyen Skandináviában és Németországban.) Legyen újra progresszív vagyon- és örökösödési adó minden tulajdonra, ehhez természetesen jobban nyilván kell tartani nemcsak az ingatlant, hanem a pénzügyi eszközöket. Ebből lehetne fedezni a minden pályakezdő fiatalt megillető vagyonjuttatást, amiből lakást vehet, vagy vállalkozást indíthat. Ezzel a vagyon társadalmibbá válik, és gyorsabban cirkulál. Ugyanakkor nagyon progresszív jövedelemadók kellenek, minden jövedelemre. Ez önmagában csökkenti az egyenlőtlenséget, ráadásul finanszírozható belőle általános alapjövedelem és a mainál bőkezűbb jóléti állam (egészségügy, oktatás, nyugdíj). Mindezt nemzetközi összefogással lehet elérni, hiszen jelenleg a nemzetállamok engedélyezték a tőke szabad mozgását, de azt nem ellenőrzik, sőt adócsökkentési versenyben próbálják magukhoz csábítani. De Piketty szerint a nagy államok – USA, Kína, EU, India – képesek lennének ezt magukban is elkezdeni, ha van politikai akarat. És ez a lényeg: visszatérni az elosztás kérdéséhez a politikában az identitás helyett. Ez a baloldal felelőssége. És erre is van példa. Ma Indiában a szegény hinduk és muszlimok ugyanarra a pártra szavaznak, a New Deal idején az USA-ban a szegény fehérek és feketék szavaztak ugyanarra. Nem azért, mert nincs vallási feszültség vagy nem volt rasszizmus. Hanem mert elfogadták a baloldal újraelosztó politikáját, és nem menekültek helyette nativista és identitárius ideológiai zsákutcákba.
