Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A kivégzése napjának reggelén Dani elég mogorva volt. Állítólag nem aludt jól, meleg volt a túl vastag paplan alatt és megizzadt, de lehet, hogy valójában csak az idegesség okozta. Ami nem lenne csoda a bekövetkező események súlya alatt. Nehezen lehetett rávenni, hogy először reggelizzen meg, és csak utána öltözzön föl, a megrögzött szokásaihoz mereven ragaszkodott, észérvek nem hatoltak át a „csak” páncélján. Pedig a fehér ingét nem kellene leennie, csak egy van neki, és ez az előírt viselet aznapra. Fehér ing, fekete vagy sötétkék nadrág és fekete cipő, ami nem lehet sportcipő. Jó, hogy mégsem azt vette föl először, mert persze a kávéscsésze pont aznap reggel borult fel, és a fürdőköpenyből még csak-csak kijön, ha meg nem, hát ott ette meg a fene, de a fehér ingből tuti nem jött volna ki. De így az megmenekült. Reggeli után felöltözött, némi veszekedés árán azt is hagyta, hogy szépen betűrjék az inget a nadrágjába, sőt kegyesen azt is megengedte, hogy bekössék a cipőfűzőjét. A sérült ujja miatt ugyanis csak gyenge csomót tudott kötni, az meg kellemetlen lenne, ha pont a bitófa alatt esne hasra a kibomlott cipőfűzőben.

A mosolytalan reggel után végre elindult otthonról, táskája aznap is nagyon nehéz volt. Nem nagyon figyelt semmire maga körül, inkább csak azt a mondatot mormolgatta magában, amit majd akkor fog mondani, ha őt szólítják. Tudta, hogy hangosan, érthetően kellene mondani, a szemükbe vágva, csak úgy van értelme, de nem tudta elképzelni, hogy közönség előtt olyan merész legyen. Bezzeg a bátyja! Mindig is ő volt a színész a családban. Amikor két éve őt akasztották, szinte köpte magából a szavakat, sokan gratuláltak még Daninak is utána, annyira hatásos volt. Beérkezve ledobta a táskáját, kiráncigálta az inget a gatyájából, otthon lehet jófiú, de itt inkább vadabbnak akart látszani. Aztán beállt a többiekkel a sorba, a fehéringes, sápadt arcú társai közé. Volt még néhány percük, halkan üdvözölték egymást, akivel különösen jóban volt, azzal meghallgatták egymás betanult mondatait, bíztatólag motyogták, hogy mindjárt túl vannak rajta, aztán kinyitották az ajtót, ami mögül a tömeg moraja hallatszott és a gyülekező helyiséghez képest éles, fehér fény vágott be, és hagyták, hogy betereljék őket.

Dani nem nagyon tudott a közönség szemébe nézni, amikor bemasíroztak, nagyjából elhalkult mindenki, de azért érezte, hogy ott vannak, és őt bámulják. Tudta mi fog történni, látott már ilyet eleget, úgyhogy anélkül is pontosan tisztában volt azzal, hol tartanak a forgatókönyvben, hogy figyelt volna a részletekre. Minek is, hallotta már a vádbeszédet. Aztán elkezdték sorolni a neveket, de tudta, hogy még nem ő következik. A szólítottak előléptek, felsorakoztak egymás mellé. Fekete kendővel bekötötték a szemüket, és az a részlet persze feltűnt neki, hogy egyikük kendője folyton az orrára csúszott, és mivel összekötözött keze miatt megigazítani nem tudta, furcsán forgatta a fejét, és fintorgott az orrával. Aztán felhangzott a jól ismert zaj, kerepelt, és a bekötött szemű társai elterültek a földön, mozdulatlanul. Most már nincs sok hátra. Újra névsorolvasás, de most egyesével. Akit szólítanak, az fellép a zsámolyra, nyakába vetik a kötelet, a többit mindenki tudja. Dani most már feszülten figyelt, a következő az ő neve lesz. Fel is hangzott: Damjanich János vezérőrnagy! Dani fellépett a zsámolyra, és kinyögte: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Ági a nyakába vetett egy kötéldarabot, majd belerúgott a zsámolyba, és Dani megismételte a többiek mozdulatát, leszegte a fejét. Fél szemmel látta, amint Zoli, alias Vécsey megcsókolja kezét, fellép mellé és felakasztják, aztán már csak taps és himnusz, és végre véget ért az október hatodiki ünnepség, amit mindig a negyedikesek adnak az alsótagozatnak.

Kolbenheyer kommentpolitikája