Joshua Greene Moral Tribes (Erkölcsi törzsek; New York, Penguin, 2013) című könyvében az evolúciós pszichológia legfrissebb eredményei alapján elmagyarázza, hogyan működik az erkölcsi érzékünk, hogyan és miért hibázik gyakran, milyen erkölcsöt kellene éppen ezért követnünk, és ennek segítségével hogyan oldjuk meg a világ gondjait. Nagyképű? Nem, de ambiciózus. És rettenetesen érdekes. A könyv központi metaforája a modern pásztorok kísérlete a közerkölcsök tragédiájának elkerülésére. A közgazdasági tanmese szerint a közlegelők tragédiáját az okozza, hogy minden pásztor abban érdekelt, hogy újabb állatokat hajtson a közlegelőre, így jutva több haszonhoz, ám így az tönkremegy. Greene és a pszichológia szerint azonban erkölcsi érzékünk elég jól kivédi az ilyen helyzeteket: ha meg is szegjük néha, valójában tudjuk, mi az erkölcsi szabály. Amire nem képes, az a közerkölcsök tragédiájának elkerülése: amikor az új legelőkön különböző erkölcsi törzsek pásztorai találkoznak, és képtelenek egyetérteni abban, mi erkölcsös és mi nem. Engedélyezzük vagy tiltsuk-e az abortuszt vagy a melegházasságot? A kérdés nem az, hogy erkölcsösen vagy erkölcstelenül járunk-e el, hanem, hogy kinek az erkölcse szerint.

Az evolúciós pszichológia szerint az erkölcs a csoporton belüli kooperációt elősegítő eszköz. Az erkölcsös, ami előnyben részesít Minket az Énnel szemben. Működése érzelmeken keresztül történik: szeretjük, aki jót tesz, és haragszunk arra, aki nem. Ez a működés az érzelmekhez hasonlóan automatikus: a cselekedetek láttán azonnal ítélkezünk erkölcsileg. Ezt az ítéletünket aztán meg is osztjuk a csoporton belül: az ember legkedvesebb foglalatossága a pletykálás, ki mit tett, és helyesen tette-e. Erre az automatikus erkölcsi működésre használja Greene a fényképezőgépek funkcióválasztó gombjának metaforáját: ha portrét akarok, csak odatekerem és már fotózok is. Vagy megfeleltethető Kahnemann ún. egyes rendszerének, az agy gyors, automata működésének. Ez a funkció rendkívül hasznos és nagy biztonsággal működik csoporton belül, amikor azt kell megítélni, hogy valaki önző vagy altruista, azaz erkölcstelen vagy erkölcsös-e. Csakhogy a csoporton belüli kooperáció evolúciós célja a többi csoporttal folytatott verseny megnyerése: a kooperatív gének terjesztése. Azaz nem csodálkozhatunk, ha erkölcsi érzékünk cserben hagy, ha más törzsekkel találkozunk.

Be lehet azonban a fényképezőgépet manuálisan is állítani, agyunknak van egy ún. kettes rendszere is a lassú, módszeres gondolkodásra. A dolog persze nem ilyen egyszerű. Az erkölcsről gyakran gondolkodunk, de gyakran csupán zsigeri reakciónkat racionalizáljuk utólag. Greene egy hosszú fejezetet szentel az elszabadult vasúti kocsik fiktív példáinak, amikor a kísérleti alanyoknak olyan erkölcsi döntést kell hozniuk, hogy feláldoznak-e egy életet öt másik megmentéséért. A kísérletek azt mutatják, hogy a döntést nem elvek  alapján hozzuk (hiszen az mindig azonos: öt élet több, mint egy), hanem ösztönösen (elkerüljük a szándékos erőszakot), és utólag megmagyarázzuk. Például, hogy különbség van aközött, hogy egy halált szándékosan okozunk (valakit a vonat elé lökünk, hogy azt megállítsa), vagy hogy nem szándékolt mellékhatásként (pl. átállítunk egy váltót, hogy másfelé menjen a vonat, és csak egyvalakit üssön el). Máshogy fogalmazva: teszünk-e valamit, vagy csak hagyjuk megtörténni.

A különböző emberi csoportok eltérő erkölcsei a közös biológiait követő eltérő kulturális evolúció termékei. Ezért ha erkölcsi vitában el akarjuk kerülni az utólagos racionalizálást, a saját zsigeri törzsi erkölcsünk megmagyarázását, akkor keresnünk kell valamilyen közös „mértékegységet”, amihez az erkölcsi álláspontokat mérjük. Greene szerint ez az utilitarizmus: mindannyian a pozitív élettapasztalatokat („boldogság”) értékeljük, és tisztában vagyunk azzal, hogy a pártatlan az igazságos. A vitában ezért nem indulhatunk ki a transzcendensből vagy ún. jogokból, hiszen ezek csak egy-egy törzsi világnézeten belül értelmezhetőek, és nincs mód az objektív megközelítésükre. Ne csak a Bibliára ne hivatkozzunk, de az emberi jogokra sem: nem csak Isten szava nem hallható mindenkinek, de annak sincs objektív mércéje, hogy kinek mihez van joga és ez milyen más jogot írhat felül. Sem az egyes törzsek erkölcsei, sem valamiféle univerzális erkölcs nem vezethető le feltételezett erkölcsi alapelvekből, minden ilyen kísérlet utólagos racionalizálás. Kant képes volt a kategorikus imperatívuszból a rabszolgaság erkölcsösségét is megindokolni, míg a gyakran kinevetett Bentham már a 19. század elején nem értette, miféle boldogság származhat a melegek üldözéséből. Vitázzunk tehát a részleteken: hogy működne egy intézkedés, mihez vezetne, kinek kedvezne és kinek nem. És ha abból indulunk ki, hogy mindannyian minél több boldogságot szeretnénk a világban, akkor talán lehetséges a nem csupán elvtelen kompromisszum.

Kolbenheyer kommentpolitikája