Michael Pollan The Omnivore’s Dilemma (A mindenevő dilemmája; London, Penguin, 2006) című könyve két alapvetéssel indul. Az egyik, hogy az ember mindenevőként folyamatos döntéskényszerben van: miután szinte bármit megehet, folyton figyelnie és tanulnia kell, mi az, ami tápláló és egészséges. A másik, hogy a mai amerikaiakat elképesztő mértékben nyomasztja ez a dilemma, aminek egyik oka talán a stabil „nemzeti” konyha hiánya a maga tradícióival, következménye pedig az étkezési divatok szélsebes és gyökeres váltakozása. Pollan tehát jó tudományos újságíróként elindul, hogy feltárja, mit is eszünk, vagy hogy mit ehetünk, esetleg hogy mit kellene ennünk. Az alcím szerint a könyv négy étkezés története. És valóban végig követhetünk egy-egy ipari, organikus, fenntartható és paleo „élelemláncot”, a növényi és állati eredettől a vacsoraasztalig. Közben nemcsak érdekes figurákkal és szórakoztató kalandokkal ismerkedünk meg, de a bő négyszáz oldalon van idő tudomány-, társadalom- és politikatörténeti kitérőkre épp úgy, mint filozofikus eszmefuttatásokra. Ismertetőmben meg sem próbálom a teljes élelemláncokat bemutatni: rövid áttekintésük után inkább egy-egy velük kapcsolatos dilemmára térnék ki.

Az ipari élelemlánc alapja Amerikában a kukorica. Ezzel táplálják a telepeken tartott szarvasmarhákat: Pollan első útja tehát a kukorciafarmtól a McDonald’s-ig vezet. A modern élelmiszeripar azonban a kukoricakeményítőből szinte bármilyen szénhidrátot elő tud állítani – ezért készül a Coca Cola is kukoricából, és nem cukornádból –, így aztán egy átlag amerikai által elfogyasztott élelmiszerek negyede-harmada végső soron kukorica. De miért termesztünk és aztán eszünk ennyi kukoricát? Az 1929-es világválságra válaszként az amerikai farmerek olcsó hitelt vehettek fel, hogy tárolják terményüket, ha annak ára a túltermelés miatt túl alacsony lesz. A később, jobb áron értékesített termény bevételéből aztán ezt visszafizették. A második világháború után azonban ez megváltozott: direkt támogatást kapnak a megtermelt mennyiség után. Ennek következménye a folyamatos túltermelés és a nagyon alacsony kukoricaár. Az állatok azért tűntek el a farmokról, mert drágább megtermelni nekik a takarmányt, mint kukoricát venni. A kukorica azonban nem természetes tápláléka a marhának, így az beteg lesz tőle, ami miatt folytonos antibiotikum-kúrára szorul. A kukorica-monokultúra pedig folyamatos műtrágyázásra és növényvédőszerekre. Így teremti meg a politika azt a „piaci” hajtóerőt, ami tönkreteszi a mezőgazdaságot, szennyezi a talajt és a vizeket, és hatástalanná hosszú távon az antibiotikumokat.

Vegyünk és együnk akkor organikus élelmiszert. Amerikában ez nem nehéz, hiszen külön üzletlánc értékesíti pl. a boldog, szabadon tartott csirkét, akinek még neve is van: Rosy. Igen ám, de hamar kiderül, hogy a kontinensnyi ország egészében kapható, egyforma termékek nem állíthatók elő a reklámok sugallta házilagos módon. Az organikus egy törvény által meghatározott címke, ami a valóságban mindössze a növényvédőszerek erőteljes korlátozását jelenti. Mindössze? Persze érezhetjük magunkat becsapva, de tekinthetjük akár eredménynek is, hogy egyre nagyobb földterületen csökken a vegyszerhasználat az organikus divat miatt. Pollan azonban keres egy valóban organikus, vagy mondjuk úgy, hogy fenntartható farmot is. A szarvasmarhák itt füvet legelnek, trágyázzák a legelőt, a kártevőket csirkék eszik meg, levágásuk után a belsőségeikből szintén trágya lesz, amit disznók turkálása dolgoz egybe. A fenntartható farm tehát nagyon sok faj termesztését-tenyésztését igényli, rendkívül munkaigényes és komoly intellektuális teljesítmény. Alkalmatlan ipari mennyiségű és egyforma élelmiszer előállítására, ezért csak a helyi igényeket tudja kiszolgálni. Fontos tanulság azonban, hogy viszonylagos drágaságát elsősorban az ipari lánc masszív állami támogatása és az annak fertőzésveszélye miatt túl szigorú előírások okozzák.

A paleo élelemlánc a legrövidebb. A negyedik vacsorát Pollan olyan alapanyagokból készíti, amiket maga vadászott, gyűjtött vagy termesztett (ezért aztán nem is igazi paleolitikus, hanem részben neolitikus). A cél itt természetesen nem az, hogy kivitelezhető alternatívát mutasson fel. Éppen ezért itt vált a legfilozofikusabb hangra, itt merülnek fel olyan kérdések, mint hogy etikus-e állatokat enni. Pollan ugyanis a vacsora – és a könyv – kedvéért vaddisznóvadászatra is indul. A veganizmus etikai alapja az, hogy a háziállatok rendelkeznek bizonyos öntudattal és fájdalmat is éreznek, tehát életük kioltása, sőt embertelen tartásuk bűn. Utóbbival Pollan is teljesen egyetért, az ipari módon tartott szarvasmarhák brutális élete és halála könyve egyik megrázó fejezete. Önmagában azonban a húsevés, és ennek érdekében az állatok leölésének elítélését olyan erkölcsi szabályoknak a természetre erőltetésének tartja, melyeket az ember talált ki az emberek közti viszonyok szabályozására. A húsfogyasztás természetes jelenség és része a körforgásnak. Az egyéni jogok az ember találmánya, a természet élettereket, táplálékláncokat működtet, ahol az egész egészséges működésének alapja az egyes részek halála és lebontása. A disznó iránti tiszteletünk az, ha hagyjuk disznóként élni és meghalni.