Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A keleti látóhatár már kezdett derengeni, és a szél is feltámadt. Bekele kibontotta a zsákot, kihúzta az aketonokat és kigöngyölte. Először a lóra adta fel, az felkapta a fejét és kapált a lábával kicsit, de aztán megnyugodott, ahogy megérezte a megszokott vértezet szagát. Kigöngyölte a sajátját is, végigsimított rajta a lassan gyarapodó fényben. Hosszú volt, a feje búbjától a bokájáig négy és egynegyed könyök, vagyis egy egész öl hosszú, nem hiába nevezték Bekelének, aki nagyra nőtt. Felvette az aketont, meghúzta a szíjakat. Belebújt a láncingbe és eligazgatta. Ez már csak neki járt, a lónak nem hozott erre a hosszú útra, túl nagy lett volna a súly. Elégnek kell lennie az aketon kettős szövetének és közte a gyapot és lószőr keverékének, a kardvágások zömét felfogja, ám a lándzsa persze beleakadhat. De már nincs mit tenni. A fejébe nyomta a sisakot az aketon kámzsájára, eligazgatta a fülénél, meg az orrvédőt. Felcsatolta a görbe kardot az övére, a két hosszúnyelű, a nyélre merőleges, hullámos pengéjű dobókést a hátára, mindegyiket megmozgatta, hogy könnyen csúsznak-e a kezébe. Felajzotta az íjat, és úgy tette a puzdrába, a nyílvesszők tollát ellenőrizte, a tegezbe csúsztatta őket, majd mindkettőt a nyeregre szíjazta. A bal karjára szíjazta a kerek, nádból készült és vert bronzzal megerősített pajzsot. Kigöngyölte a lándzsát a vászonból, és amikor a nyereg mellé csatolta, a könyök hosszúságú, kettős bronzhegyen már megcsillant a felkelő nap fénye. A vértezet és a fegyverek súlya miatt csak a nagy kőről tudott felszállni a lovára. A sarkával megbökte, felporoszkált a dombra, elővette az íjat, az idegre illesztette az első vesszőt, s várt. Most már minden az oroszlánon múlik.

Aki nagyra nőtt, ezt a nevet kapta, amikor a kahen felnőttnek, gadolnak nyilvánította tizenhárom éves korában. Pedig akkor még csak három és háromnegyed könyök volt. Azóta már majdnem egy tenyérrel meghaladta az ölt. És mégis félt, amikor az előző nyáron az oroszlán hírét hozták, és félt, amikor a száraz bozótban lopakodott, minden reccsenésre összerezzenve, messze előrenyújtva a kettős hegyű lándzsát. Nem ez lenne az első oroszlánja, de a korábbi vadászatok előtt nem voltak álmai. Érezte az arcán lefutó verejtékcseppet, ahogy eszébe jutott a többször ismétlődő álom. Álmában aludt, és arra ébredt, hogy az oroszlán ráteszi a mellkasára mancsát, és amikor felnéz, a kitátott szájat látja, és az üvöltés majdnem beszakítja a dobhártyáját. Mindig akkor jött rá, hogy csak álmában ébredt fel, és igazából még aludt, amikor lihegve, remegve a vert földpadlón találta magát. Előjel? Éjszakára nem marad kinn. Összerezzent, amikor tudatosodott benne a bokorból már egy ideje hallható motozás. Óvatosan hajtotta félre a kettős bronzheggyel az ágakat. Először a szag ütötte meg az orrát, a ragadozók orrfacsaró bűze. Megfordult a szél, eddig mögüle fújt, talán tudatosan választotta ezt az irányt, a ragadozók általában elmenekülnek az emberszag elől. Aztán meglátta a csontokat, a feketén rájuk száradt bőrcafatokkal, a fészket és végül benne a kölyköt. Csend lett, a kölyök nem mozdult, csak félelem nélkül nézett rá. Az üvöltés fülsüketítő volt, Bekele kiejtette a kezéből a lándzsát és térdre esett. A felbukkanó hatalmas, sörényes oroszlán rávicsorgott, de aztán feléje lökte a kölyköt, rámeredt borostyánszínű szemével és egy ugrással eltűnt.

A többiek nem találtak sem kölyköt, sem fészket, amikor odaértek, álom, mondták, és mosolyogtak. Jel, mondta a kahen, és Jákobot idézte, fiatal oroszlán lesz Júda és nem tűnik el a királyi pálca a lábától. Rám bízta, gondolta Bekele, álmok során át sulykolta az üzenetet, és elindult. Átutazott Akszumon, Núbián és Egyiptomon, Betlehemet kereste, mert Mikeás szerint ott születik a gyermek. És most itt ült teljes fegyverzetben a lován, háta mögött a kelő nap, szemével a domboldalt fürkészte, mikor bukkannak fel az üldözők. Napok óta menekültek, és estére nyilvánvalóvá vált, hogy utolérték őket. De Bekele tudta, hogy sötétben nem kockáztatják meg, hogy kicsússzanak a kezük közül. Hajnalban fognak támadni, de a szemükben lesz a nap, ezt fogja kihasználni. Lelkére kötötte az öreg csillagásznak, hogy az első fénynél keltse fel a családot és meneküljenek Caesarea felé. Megmutatta a tömjént és a mirhát az öszvérre kötözött zsákban, azért találnak hajót Egyiptomba. Nem tudta, mennyi időt tud nyerni nekik, ha óvatlanok és többet leterít a nyila, sokat, ha lerántják a lóról, minden veszve. Ha az áruló még itt lenne, nem menekült volna el az éjjel Megiddo felé, több esélyük lenne. Jó fegyverei voltak, de gyávának bizonyult az elpuhult udvaronc. Bekele kiköpött. Most már az oroszlánon múlik minden. Yətbaräk əgziabəher amlakä əsrael, áldott legyen az Úr, Izráel Istene – mormolta az imát, és felhúzta az íjat, ahogy megpillantotta az első katona sisakján megcsillanó fényt.

Folytatása következik április 18-án.
Kolbenheyer kommentpolitikája