Egy egészen kiváló, de mindenképpen hatalmas szabású sorozat zárult le azzal, hogy tavaly év végén megjelent James S. A. Corey Expanse (magyarul félrevezetően Térség-nek fordított) sorozatának (New York–London, Orbit, 2011–2021) kilencedik és egyben utolsó kötete: Leviathan Falls. A Corey írói álnév két szerzőt takar: Daniel Abraham és Ty Franck mindketten dolgoztak George R. R. Martinnal, már csak ezért is érthető, ha az Expanse-t a Trónok harcához hasonlítják. Ami teljesen jogos, de a legjobb értelemben. Ahogy Martin a high fantasy, úgy a Corey-páros a space opera műfaján csavart egyet: sötétebb, realisztikusabb, pszichologizálóbb művet alkotott aprólékosan kidolgozott világban, izgalmas karakterekkel és nagyívű, átgondolt történettel. Muszáj rögtön leszögezni: ez a legutóbbi az, amiben a tanítványok messze túlszárnyalták a mestert. Martin eposzának lezárására valószínűleg már hiába várunk, és joggal kételkedünk benne, hogy volt-e valaha is koncepció a vadul burjánzó, zseniális ötletek mögött. Coreyék viszont megbízhatóan szállították a köteteket, amik logikusan építkeztek és megnyugtatóan zárták le az emberöltőnyi történetet. Hogy a szintén nagyszerű, ráadásul izgalmas és látványos tévésorozatot miért kaszálták el a 6. évad után – miután az első három évad után egyszer már majdnem –, örök rejtély, hacsak az emberiség eredendő ostobaságát nem fogadjuk el magyarázatnak.

A sci-fi nagyon furcsa műfaj. Rossz hírét nyilván a mértéktelen szemétnek köszönheti, amit ilyen műfaji besorolással produkáltak. De ha belegondolunk, jó sci-fit írni lehetetlen: ha a mi világunkba és a közeljövőbe tesszük, akkor szinte biztosan lehetetlenre, a technika és a társadalom fejlődésének megjóslására vállalkozunk. Ha más világba vagy távoli jövőbe, akkor vagy fokozottan lesz mindez igaz, vagy súlytalanná válik az egész. Ha nem teszünk bele idegeneket, akkor uncsi. Ha teszünk, akkor vagy röhejesen antropomorf lesz vagy kínosan misztikus és még érdektelen is. És persze, ha űroperát vagy epikus fantasyt írunk, akkor kell nagy titok és nagy veszély, ami szánalmasan profánná válik, mihelyt kiderül. (Nem lovagolok rajta többet, esküszöm, de a Trónok harca ezen esett hatalmasat pofára.) A sci-fi-írás tehát kötéltánc, ne kérdezzük, miért, de a műfaji előírások több-kevesebb betartásával kell az előbb felsorolt akadályokat minél kevesebb hibaponttal venni. És Coreyék teljesítménye parádés. A technológia és a társadalomkép izgalmas, hihető és dramaturgiailag is fontos, az idegenek dettó és a nagy titok pont a megfelelő arányban derül ki és marad örök titok.

Az Expanse nem valódi hard sci-fi, bőven lehetnek kétségeink a leírtak fizikája vagy éppen közgazdaságtana terén. De ha nem is tudjuk meg, hogyan működik az Epstein-hajtómű, vagy hogy miért éri meg jeget szállítani az űrben, a következményeik nagyon reálisak. Nem lehet akármilyen gyorsan haladni, a gravitáció – vagy annak hiánya – nem játék, a Naprendszerben röppályák vannak és az űrhajók nem lézerrel lövöldöznek, hanem torpedókkal. Apróságoktól válik minden megfoghatóvá: az ital nem pohárban, hanem zacskókban van, hiszen ha épp nem gyorsulnak, súlytalanság van. A fegyverekbe vagy önmeghajtó lövedék kell, vagy számítsunk arra, hogy a kilövésük a másik irányba lök el minket. Ugyanez igaz a társadalomra. Az aszteroida-övezet lakói az alacsony gravitáció miatt más testalkatúak, a földi nyelvek keverékéből saját kreol nyelvet hoztak létre, gesztusaikat az formálta, hogy az űrruhában nem látni a másik arcát, és miközben alkalmazkodtak a szélsőséges körülményekhez, nem képesek többé visszatérni a Földre, ami gazdasági és politikai kiszolgáltatottságuk alapja. De a túlnépesedett Föld is komplex világ: lakói többsége segélyre szorul, miközben az elit a Naprendszer erőforrásait kiaknázó gigavállalatok tulajdonosa. És ott van a Mars, a maga militarista, puritán társadalmával, amely szinte vallásos hittel dolgozik a terraformáláson, amit majd csak a jövendő generációk élvezhetnek.

Lehetne ebben a világban egy nagyszabású politikai játszmát leírni, vagy éppen alulnézetből epizodikus kalandokat. És Coreyék mindezt meg is teszik. De közben az első kötettől kezdve világos, hogy van egy nagyobb történet, és a kérdés az, hogy az aprólékosan felrajzolt emberi világ és az árnyalt és változó karakterek mit fognak tenni a végveszély árnyékában. Regényt azért írnak az emberek, hogy az egy-két mondatos válaszok banalitását intellektuálisan és/vagy érzelmileg átélhető művészetté transzformálják. Ezért érdemes ezt a kilenc kötetet is elolvasni, és nem megelégedni azzal, ha leírom, hogy az emberiség pontosan ugyanazt csinálja a világvége előtt, mint mindig is. Szűklátókörű, önző, előítéletes, gyáva. És a hősök is pont ugyanazt csinálják. Kinőnek az emberiségből, és helyettük és értük megteszik, amit egy hősnek kell. Coreyék nem szadisták, mint Martin: nem halnak meg csak azért fontos szereplők, hogy érezzük, az író bármit megtehet. De meghalnak azért, mert egy realisztikus világban az emberek meghalnak, és meghalnak azért, mert a hősök részben ezt teszik, önfeláldoznak. És valahol ez a keserédes végső üzenet: az emberiség nem lesz jobb attól, ha megváltják, de mégis megérdemli azt.