Az athéni demokrácia megítélésének külön története van. Arisztotelész az államformák osztályozása során a demokráciát a rossz kormányzatok közé sorolta (a türannisszal és az oligarchiával együtt, szemben a baszileiával, az arisztokrateiával és a politeiával): ugyan a többség uralkodik, de ez a hitványak uralmát jelenti az érdemesek felett. A mai köztudatban azonban a romantika felfogása gyökeresedett meg: az athéni demokrácia a történelem első fénypontja, a szabad egyének közösségének első megnyilvánulása. A kérdést sokféleképpen lehetne elemezni, most azonban egy olyan megközelítést mutatnék be, ami egész egyszerűen a görög poliszoknak egy nagyon is nyilvánvaló, mégis általában figyelmen kívül hagyott tulajdonságából indul ki: a méretükből. Németh György A polisok világa (Korona, Budapest, 1999) és A zsarnokok utópiája (Atlantisz, Budapest, 1996) című könyveiben ugyanis arra mutat rá, hogy a görög poliszok alapvetően aprók voltak, klasszikus értelemben vett társadalmi küzdelmekről még a nagyobbak esetében is csak megszorításokkal beszélhetünk. Ha pedig megvizsgáljuk a főbb tisztségviselőket (pl. az arkhón-listát), nem is lepődünk meg annyira: Athént a Kr. e. 7-5. században három család irányította: az Alkmeónidák, a Philaidák és a Peiszisztratidák. Hogyan alakult akkor ki a demokrácia?

A mitikus (történeti forrásokkal nem igazolható) királyság kora után Athén arisztokratikus köztársaság volt, politikai jogai csak a hagyományos földbirtokos családoknak voltak. Mint minden agrárkultúrában itt is néhány családi klán uralta a közösséget. A kérdés az volt, melyikük lesz képes a többi fölé kerekedni. A mondai elbeszélés szerint egy Külón nevű férfiú kísérelte meg, hogy egyeduralmat (türanniszt) vezessen be, ezt akadályozta meg az akkori Alkmeónida arkhón, sőt hitszegő módon meg is gyilkolta az elbukott puccsistát. Ez volt a vérbűn, ami miatt az egész család száműzetésbe kényszerült. Mivel a türanniszt aztán a Peiszisztratidák alapították meg, míg a Philaidák (Miltiádész) a Kherszonnészoszon hoztak létre zsarnokságot, erős a gyanú, hogy az Alkmeónidák is erre törekedtek, csak éppen első próbálkozásuk kudarcot vallott. Ezután először békülni próbáltak, házasságok révén tértek vissza Athénbe és az elitbe, de végül mégis a türannisz megbuktatására szövetkeztek Spártával. Sikeresen, Kr. 510-ben elűzték Hippiaszt, Peiszisztratosz fiát.

De hogyan lehet az erőszakkal megszerzett hatalmat megtartani? Kleiszthenész, az Alkmeónidák új reménysége olyan alapvető reformokat vezetett be, amik biztosíthatták, hogy ne térjenek vissza a korábbi klán-küzdelmek, és az Alkmeónidák hatalma tartós maradjon. Kiterjesztette a polgárjogot azzal az ürüggyel, hogy az addigi vérségi törzs-beosztást (phülék) területivé alakította. Az új mesterséges törzseket úgy állította össze, hogy mindegyikben jelentős súlyt képviseljenek az Alkmeónidáknak elkötelezett új polgárok, elsősorban az Athén gazdasági fellendülése miatt ideköltöző iparosok és kereskedők. A legkisebb közigazgatási egységeket (démosz), amik alapján a tisztségviselőket választották, úgy állította össze, hogy az Alkmeónida-párti területek kompakt egységeket képezzenek, míg a feltehetőleg ellenséges hangulatú kerületek szétszórva terüljenek el. Az eredményt nevezzük athéni demokráciának – melynek élén azonban ugyanaz a család állt.

A demokráciának azonban veszélyei is vannak. Az új berendezkedés ténylegesen megteremtette az esélyét annak, hogy új, alulról érkező politikus vegye át a hatalmat. És ez be is következett: az új ellenfelet Themisztoklésznek hívták. A hagyomány Kleiszthenésznek tulajdonítja a cserépszavazás (osztrakiszmosz) intézményét is, azaz hogy az athéniek azt a politikust, akit azzal gyanúsítanak, hogy türanniszt akar alapítani, száműzhetik poliszukból (ehhez elég volt hatezer szavazat, azaz a polgárok kb. ötöde). A valóságban azonban csak Themisztoklész fellépésétől tudunk ilyen szavazásokról, tehát ha létezett is ez az intézmény, nem alkalmazták. Ő viszont felismerte, hogy ezzel az eszközzel eltávolíthatja ellenfeleit: az első öt osztrakizált Alkmeónida volt. A fegyvert végül sikerült ellene fordítani, és a nép őt is száműzte. A nagy kérdés viszont az volt, hogy hogyan biztosíthatják az Alkmeónidák a családi hatalmat a cserépszavazás állandó fenyegetésében.

A megoldást a család új hőse, Periklész ismerte fel. Összekapcsolta Athén ún. „hatezres” intézményeit: ennyi szavazat kellett az osztrakiszmoszhoz, ennyi ember közül sorsoltak minden nap bírókat és ennyi férőhely volt a népgyűlésnek helyet adó Pnüx dombon. Periklész napidíjat vezetett be a bírók számára. Ennek összege alacsony volt, így nem vonzotta azokat, akik munkája többet ért, de nagyon is azokat, akik pl. a hajópakolást hagyták ott emiatt. Azaz minden nap ott tolongott legalább hatezer szegény a Pnüxön a bírói napidíj reményében, így aztán mindig csak ők vettek részt a népgyűlésen is, ami engedelmesen megszavazta jótevőjük előterjesztéseit. A családi demokráciának csak Athén katasztrófája, a peloponnészoszi háborúban Spártától elszenvedett megsemmisítő vereség vetett véget. Ebből a nézőpontból talán érthető Arisztotelész ítélete. A demokrácia öngyilkossága mindig akkor következik be, amikor a szegények szavazatukat anyagi előnyökre próbálják váltani ...