Nyaraltam, internet nélkül, így az évfordulót lekéstem. De ez az ünnep annyi módon érint, hogy utólag is szeretnék írni róla. 1989. augusztus 19-én zajlott a Páneurópai Piknik, most volt a húszéves jubileuma hatalmas felhajtással, konferenciákkal, szoboravatással, német kancellárral. Ekkora esemény lett volna? Ekkora. Csak hát mi elég mostohán bánunk a forradalmainkkal. Pedig 1989 forradalma szép volt, felemelő, átélhető és alakítható, és legkivált: mindannyiunké. Budapestről nézve a legnagyobb eseménye nyilván június 16. volt, Nagy Imre újratemetés, egyben a régi rendszertől vett búcsú; legalábbis ma már így emlékszünk rá. De Sopronból nézve augusztusban fordult meg a világ. És ami még különösebb: ez alkalommal maga a világ is úgy látta, hogy ott és akkor fordult. Ezért a felhajtás, a nemzetközi prominencia és sajtó. Ezért a Melocco-szobor, amire a német nagyvállalatok is adtak pénzt. De most utazzunk vissza a múltba, 1989 nyarára, és meséljünk arról, hogy mi is történt.

1989 nyara amúgy is nagy nyár volt. Túl voltunk az érettségin, felvettek az egyetemre. (Igen, ez az a bizonyos, a „Moszkva tér”-ben is megénekelt, botrányos érettségi, de most ne kalandozzunk el). A töritanárunk már nem nevezte ellenforradalomnak 1956-ot, az érettségin és a felvételin pedig törölték az 1945 utáni tételeket. Hallottuk, hogy március 15-én, Pesten már nem merték megverni a tüntetőket. Az osztályterembe kitettük a Duna Kör vízlépcső-ellenes plakátját (azt a drakulásat). Mindenféle új pártokról lehetett hallani. Dübörögtek a nemzetközi események, Gorbacsov Szovjetuniója egyre szelídebbnek tűnt: azt találgattuk, meddig lehet elmenni. Mert természetesen politizáltunk, az osztályban óriási viták voltak a különböző gazdasági és politikai berendezkedések előnyeiről és hátrányairól. Mai szemmel nézve hihetetlenül optimisták (naivak?) voltunk, azt vártuk, hogy pár év alatt beérjük Ausztriát, a szomszédos Kánaánt. És akkor megjöttek a kelet-németek.

Mifelénk addig nem jártak, a Balatonra szoktak jönni, mondják, találkozni a nyugatra szakadt rokonsággal. De akkor már menekültek. Be a prágai és budapesti nyugat-német nagykövetségre, de miután azok megteltek, más utat kerestek. Mentek át a határon. Az utak mentén mindenütt elhagyott Trabantok jelezték a sikeres próbálkozásokat. A helyi jónép persze hasznosította a hasznosíthatót, így a Trabik hamarosan csak papírmasé csontvázak voltak. Ezeket gyűjtötték aztán össze a Kópháza előtti mezőn, olyan volt, mint egy hatalmas temető, bár inkább komikus, mint tragikus látványt nyújtott. De nem csak a hagyatékuk miatt drukkolt mindenki nekik. A szőlősgazdák útjelző táblákat fabrikáltak „Ausztria” felirattal, különben könnyű volt eltévedni a határsávban. A túloldaliak pedig üdvözlő táblákat raktak ki a határ mentén: „Üdvözöljük Ausztriában. Itt már nincs veszélyben”. Mert elvileg még lőhettek volna. De nem tették: lehet, hogy a kommunista állam már fogatlan oroszlán volt, de becsületére legyen mondva, nem is akart küzdeni.

Ezt koronázta meg a Páneurópai Piknik. Néhány helyi értelmiségi (jórészt az akkori MDF környékéről) megnyerte Pozsgayt és Habsburg Ottót védnökül egy szimbolikus határnyitáshoz: ünnepeljünk együtt a vasfüggöny két oldalán, aztán nyissuk ki egy kis időre. De sokan szagot fogtak. A kelet-németek között terjedt a hír, hogy itt a nagy lehetőség. Nem egyszerűen terjedt: valakik röplapokat osztogattak nekik a helyszín leírásával. És valóban: amikor a két határőrség kinyitotta a sorompót, nem lehetett megállítani az átrohanókat. Az osztrákok nagyon derekasan viselkedtek, azonnal gondoskodtak az egy szál ruhában érkezettekről, akik aztán napokon belül továbbutazhattak Németország szabad felébe. A Pikniket kézzel gyártott szórólapokon és plakátokon hirdették, csak egy soproni fotós volt ott szinte véletlenül (a mázlista: azóta világhírűek a képei). De végérvényesen kilukadt a vasfüggöny, ezt Nyugatról nagyon jól látták, és a haszonélvezője Európa legnagyobb és leggazdagabb országa, Németország volt. Ezért nem maradt provinciális esemény, ezért emlékeznek rá ma is.

Sopront is megváltoztatta. 1990 tavaszán a retusált állampárt Pozsgayt küldte, hátha itt még elég hálásak neki a népek, és megválasztják. De nem. Szájer Jóska úthengeres felvonulása jó előjelnek bizonyult: ez volt az ország egyetlen választókerülete, ahol egyéniben a Fidesz nyert. (Pápán az SZDSZ-szel állított közös jelöltjük futott be, igaz a Fidesz-frakcióba ült, azóta is ott van: Kövér László). Az alattunk lévő évfolyam testületileg lépett be a Fideszbe, volt hát elég önkéntes a kampányhoz. Mi már Budapesten jártunk egyetemre, ott gyűjtöttük a kopogtatócédulákat, és plakátoltunk az éjszakai Józsefvárosban a képviselőjelölttel, aki akkor még nem látszott miniszternek. A kutyák elől ugyanúgy futott, mint mi.

De az ember könnyen felejt. A Piknik helyszíne egészen mostanáig elég különös hely volt. Egyszer megpróbálták emlékhellyé tenni, készült egy táblasorozat a híres fotókkal és kétnyelvű ismertetéssel. Azon kívül viszont kevéssé tűnt átgondolnak. A baden-württembergi miniszterelnök emlékköve, a nemzetközi kőfaragó-találkozó által adományozott márványajtó, az erdészek Széchényi-emlékerdeje eklektikus kavalkádban találkozott egy sokadrangú út mentén a derékig érő fűben. Pedig van mire emlékezni. Mi nagyon szeretjük, mert vicces hely, de sokat mesélünk a gyerekeknek is róla. Emlékezzetek rá ti is.