Az 1918. augusztus 30-án meghiúsult merénylet után Lenin, akinek orvosai sok-sok vita után mégis kivették a golyót a nyakából egy életveszélyes műtét során, úgy döntött, hogy mindent feltáró vizsgálatot indít, hogy kik állhattak a merénylet hátterében. A nyomozás, melyet kritikusok szerint a Vörös Hadsereget irányító Lev Trockij erősen befolyásolt, novemberre meghozta eredményét: Josif Dzsugasvilit (aki saját magát acélnak, azaz Sztálinnak nevezte), aki akkor Caricin (későbbi Trockijgrád, ma Volgográd) városát irányította, elítélték és november 8-án mint a „nép ellenségét és ellenforradalmárt“ kivégezték.
Lenin felépülése az orvosait, sőt, egyes források szerint saját magát is meglepte. Miután visszatért az aktív politizáláshoz, tovább folytatta a hadikommunizmus kiépítését, egészen 1921-ig, amikor is a felkelések és a párton belüli viták eredményeként az Új Gazdaságpolitkát (NEP) kiáltotta ki a szocializmus irányába való út következő lépcsőjének: ahogy mondta, lépjünk vissza egyet, hogy aztán kettőt léphessünk előre.
Mivel Sztálin halálával a grúziai bolsevik mozgalom elvesztette az egyik legbefolyásosabb támogatóját, végül a forradalom szovjet közbeavatkozás nélkül zajlott le, és így egy szociáldemokrata (mensevik) kormány irányíthatta a független országot.
Mivel a '20-as évek során a NEP-nek a pozitív hatásai - a mezőgazdasági termelés megugrása, egészen a forradalom előtti mértékre, sőt azt meg is haladva - mellett negatív eredmények is születtek az ipar lassú regenerációja miatt - a parasztok által termelt termények felhalmozódtak a kevés vásárolható késztermék miatt - az ipar megreformálása is megkezdődött. Az átalakítások hatására a '20-as évek végén a Szovjetunió nem várt stabilitással várhatta a gazdasági világválságot: nyugati közgazdászok még a '60-as években is úgy hivatkoztak a történtekre, mint a „Szovjet csodára“. Miközben minimális veszteségekkel zárta az állam a világválságot, a sikert sok helyen egyértelműen a szovjet politika győzelmének tekintettek és ez többek közt Németország politikai palettáját is drasztikusan érintette.
Az 1930-as német választások után, melyben az NSDAP 18,3%-os eredménnyel és 107 hellyel a Reichstagban a második legerősebb német párt lett, egy nem várt koalíció köttetett: az addig kormányzó szocialisták (SPD, 143) és a Zentrum (68) megállapodott a kommunista (KPD, 77) és a demokratikus (DStP, 20) párttal, ezzel kormányzó többséget alkotva. A szociáldemokraták és a kommunisták közt korábban létező ellentétek a remek szovjet gazdaságpolitika és a növekvő náciveszély hatására megszűntek, és a főleg zsidó szavazóbázissal rendelkező DStP is hasonló megfontolásokból ment bele a koalícióba. A Szovjetunió sikereire támaszkodva a KPD kapta a gazdasági és pénzügyi tárca vezetését és Ernst Thälmann meglepő sikereket ért el a gazdaság rehabilitálásában. Ennek köszönhetően nyerte meg a '32-es elnökválasztást az azóta elhíresült mondásávál: „Wer Hindenburg wählt, wählt Hitler, wer Hitler wählt, wählt den Krieg“ (Aki Hindenburgra szavaz, az Hitlerre szavaz, aki Hitlerre szavaz, az a háborúra szavaz). Győzelme megpecsételte a nemzetiszocialisták sorsát. A választás másnapjára egy héttel, március 21-én országszerte megemlékezéseket és ünnepi felvonulásokat tartottak a 1848-as berlini forradalom emlékére. Az ünnepség előestéjén több NSDAP-s alapszervezet vezetőjét letartóztatták, illetve az SA fontosabb tisztjei közül is sokat börtönbe vetettek. Ennek következményeképp a másnapi ünnepségen a fejétől fosztott náci vezetés nem tudott elég gyorsan reagálni, és ahogy Thälmann terve beteljesült, az ünnepség csúcspontján bejelentették a náci párt betiltását és a tömeg elé vezették a frissen letartóztatott Adolf Hitlert, akit ott helyben agyonlövettek.
Utólag történészek ezt a nyilvános kivégzést tartják a demokrácia összeomlásához elkerülhetetlenül vezető eseménysorozat elindítójának. A lövéseket követő káoszban verekedések és később lövöldözés tört ki a volt SA tagok (a szervezet az NSDAP betiltásával együtt illegalitásba vonult) és a szocialista ünneplők között, több száz halálos áldozatot követelve. A rendet végülis sikerült részben helyreállítania a rendőrségnek, azonban Thälmann kijárási tilalmat vezetett be, ami további elnyomott feszültséghez vezetett. Március végére nyilvánvalóvá vált, hogy a rendet nem tudják tartani a kommunista erők, a fegyveres felkelések napi szinten törtek ki az ország különböző pontjain. Thälmann segítségért fordult Franciaországhoz, amely azonban megtagadta azt, jelezve ellenszenvét a kommunista hatalommal. A Szovjetunió azonban válaszolt a segélykérésre, és a Litvinov-paktum érvényében Lengyelország engedélyezte a Vörös Hadsereg átvonulását egy „felszabadító“ kampányra.
A megtorlás gyors volt és véres: április közepére a legtöbb korábbi SA tagot letartóztatták és gyorsított eljárás során halálraítélték a frissen létrehozott „Ellenforradalmi Bíróságok“. Az igazi fordulópont akkor történt, amikor korabeli leírások szerint egy fosztogató orosz brigád betört a koalíciós Zentrum párt székházába - állítólag nem tudván, hova mentek be - és az ott lévőket letartóztatták. Thälmann ekkor felemelte hangját és nyilvános beszédet tartott Wilhelm Marx kancellár védelmében, akit az elfogottakkal együtt szintén a Bíróság elé vittek. Azonban a Berlini Elleforradalmi Bíróság tagsága közel 70%-ban szovjet kommunistákból állt, és az ügyet kapó bíró is szovjet volt. A Trockij közvetlen parancsnoksága alatt álló pártkatona halálraítélte a kormány fejét, ezzel megbénítva a végrehajtó hatalmat Németországban.
Thälmann „hűtlenségét“ azzal bűntette a főparancsnok, hogy háziőrizetbe helyezte, majd állítólag halálos fenyegetések árán érte el azt, hogy előbb kinevezze őt kancellárnak, majd öngyilkosságot kövessen el (a holttest három évtizeddel későbbi exhumálása ezt cáfolni látszott: több helyen betört koponyával, és egyértelműen fémtárgyból származó rozsdanyomokkal torzítva találták meg a csontokat). Mindez azonban nem változtatott a tényen, hogy hivatalosan Lev Trockij lett Németország kancellárja, aki a Vörös Hadsereget felhasználva teljhatalmat ragadott magához.
Lenin többszörösen is helytelenítette az eljárást, azonban a korosodó párttitkár beszámíthatóságát nem hivatalos beszédeiben Trockij már többször kétségbe vonta, így Lenin megálljt parancsoló üzenetei „eltűntek a lengyel ellenállók karmai közt“. Az árulás tényén elkeseredett Lenin elrendelte Lengyelország betagozását a Szovjetunióba, majd a Német Szovjetköztársaság elleni offenzíva elindítását, így 1932. augusztus 31-én éjszaka orosz csapatok (az akkor átalakított hadsereg, melynek Leninhez hű részét utólag Uljanovistáknak nevezték el) léptek át a lengyel-német határon, ezzel effektíve elindítva a második világégést.
