Ebben a posztban egy könyv mellett egy gazdasági szakcikket is szeretnék ismertetni, mert úgy érzem, hogy a témát nagyon fontos pontján egészíti ki. Ez pedig nem más, mint az iszlám világ hanyatlása, ami a jelenkori terrorizmust is kitermelte magából. Az iszlám és a terrorizmus összemosása természetesen ostobaság, de nem kétséges, hogy a terroristák vallási alapon határozzák meg magukat, és metaforikus nyelvük is a Koránon alapszik. Ugyanakkor ne feledjük, hogy messziről nézve hajlamosak vagyunk az egész civilizációt „iszlámnak” nevezni, nem csak a magvát alkotó vallást - ez épp olyan, mintha a nyugati világ valamennyi jelenségét „kereszténynek” neveznénk. A bemutatandó könyv Bernard Lewis A iszlám válsága (Európa, Budapest, 2004, az eredeti kiadás: The Crisis of Islam, The Modern Library, New York, 2003) című karcsú kötete a Mérleg sorozatból, a gazdasági áttekintést pedig Timur Kuran Why the Middle East is Economically Underdeveloped: Historical Mechanisms of Institutional Stagnation (Miért fejletlen gazdaságilag a Közel-Kelet: Az intézményi pangás történelmi mechanizmusai, megjelent a Journal of Economic Perspectives 18/3-as számában) cikkére alapozom. Három témát fogok kiemelni: az iszlám és a kereszténység különbségét az államra és a társadalomra vonatkozó tanításokban; a gazdasági elmaradottság intézményes eredetét és végül a „nyugati imperializmus” közel-keleti értelmezését.

A kereszténység első háromszáz évében üldözött vallás volt, így mindmáig megőrzött valamiféle bizalmatlanságot a világi hatalommal szemben. Ezenkívül kénytelen volt különálló egyházat kiépíteni, majd annak függetlenségét az uralkodói hatalommal szemben meg is védeni. Szent írása, a Biblia különböző korokban keletkezett iratok összessége, így kezdettől fogva jelen volt a forráskritika, a képes értelmezés lehetősége. Mindezzel szemben az iszlám mindig is egyszerre volt vallási és politikai közösség. Mohamed és utódai száz év alatt birodalmat és világvallást hoztak létre. Éppen ezért sosem volt szükség önálló egyház és papi hierarchia kiépítésére (a siíta Irán ebben kivétel). A zsidósághoz hasonlóan az isteni törvény (a saría) a mindennapok részleteit (étkezés, öltözködés stb.) is szabályozza. A Korán pedig egyszeri, végérvényes és szó szerint értelmezendő kinyilatkoztatás. Mindezek következtében az iszlám világban még ma is gyakori(bb) a vallási identitás az etnikainál vagy a nemzetinél (pl. Pakisztán csak a vallásában különbözik Indiától). Ezért létezik olyan iszlám nemzetköziség, amit egyetlen más világvallás sem ismer. A fundamentalistának nevezett iszlám irányzatok célja pedig pontosan annak a megerősítése („helyreállítása”), hogy a vallás teljes mértékben uralkodjon a társadalom, a gazdaság és az állam felett. Ezt célozza a dzsihad, amit ugyan lehet morális törekvésként is értelmezni („Allah útján való hadakozás”), de inkább jelent konkrét háborút.

Az iszlám civilizáció évszázadokon át a világ legfejlettebb területeihez tartozott, napjainkra viszont tragikusan elmaradt elsősorban a Nyugattól, de a rohamosan fejlődő Távol-Kelettől is. Mi ennek a lemaradásnak az oka? Timur Kuran szerint elsősorban néhány „intézmény” fejlődésképtelensége tette az iszlám világ gazdaságát az évszázadok során egyre versenyképtelenebbé a Nyugattal szemben. Ilyen az, hogy szerződést csak magánszemélyek köthettek, az iszlám jog nem ismeri a jogi személyiségű társaság fogalmát. Ezért aztán nem jöhettek létre európai típusú bankok sem, csupán tehetős magánszemélyek hiteleztek (külön probléma a kamatszedés tilalma, az iszlám bank nem valódi kölcsönt ad, hanem társtulajdonossá válik). Az iszlám államokban az erős uralkodói hatalom miatt önkényes maradt az adóztatás és bizonytalan a magántulajdon. Az örökösödési jog a Korán alapján egyenlősítő volt: a hagyaték kétharmadát az egész tág rokonság között kellett felosztani, csak harmada felett lehetett végrendelkezni: ez természetesen megnehezítette a generációk közötti tőkeakkumulációt. A közszolgáltatások egy részét az ún. vakufok, azaz vallási alapítványok végezték: ezeket azonban generációkon keresztül az alapító családja irányította, vagyona elidegeníthetetlen, célja pedig megváltoztathatatlan volt. Ezek a sajátosságok évszázadok alatt fejtették ki hatásukat, és amikor a 19. században az európai behatolás bekövetkezett, kiderült, hogy az európai cégek nagyobbak és hosszabb életűek, az önkényes adóztatás miatt kiirthatatlan korrupció jellemző a muzulmán világra, a vakufok pedig nem képesek kielégíteni a modern világ igényeit.

Mindez akkora vált nyilvánvalóvá, amikorra nem csak a terjeszkedő dzsihad állt le (úgy a 17. századra), de a 18. század végétől megkezdődött az európai gyarmatosítás a Közel-Keleten is (Indiában és Indonéziában már jóval korábban). A legfontosabb gyarmatosítók Anglia és Franciaország voltak, először Észak-Afrika és az Öböl térségének, majd az I. világháború után a volt Oszmán Birodalom arab tartományainak megszállásával. A jelenkorban a dzsihad fő célpontja a zsidó-keresztény Nyugat megtestesülésének tartott USA, mely gazdasági behatolása a 20. század elején kezdődött, majd a század második felében felváltotta a lehanyatló gyarmatosítókat. Az iszlám világ éppen ezért hajlamos volt a Nyugat ellenfeleinél támogatást keresni. Ilyen volt a tapogatózás a náci Németország felé, majd a II. világháború után a szovjet támogatás elfogadása. Utóbbi azonban inkább szekuláris, nacionalista diktatúrákat támogatott, melyeket aztán az összeomlásba is magával rántott. Bár az USA nem csak, hogy nem gyarmatosított közvetlenül, de sürgette is a gyarmati rendszer felszámolását, a Szovjetunióval ellentétben nem támogatta kezdetben Izraelt, támogatta viszont az afganisztáni ellenállókat, ugyanakkor viszonylag elnéző az antidemokratikus muzulmán rezsimek tetteivel szemben, mégis a fundamentalista iszlám első számú ellensége lett. Ennek magyarázata részben a gazdasági kudarcból fakadó frusztráció (amit felerősít a nyugati orvostudomány eredményeire támaszkodó demográfiai robbanás), részben az a tény, hogy az USA támogatásával maradhatnak fenn korrupt rezsimek, melyeket a fundamentalisták hitehagyottnak tekintenek. Paradox módon az ellenfelek kezére játszik a nyugati demokrácia szabad sajtója és önkritikus hajlama. A direkt katonai beavatkozás kudarcnak bizonyult. Ideje átgondolni az indirekt játszmákat.