Újra visszatérek a történeti demográfiához egy vékony, olvasmányos és elgondolkodtató kötet ismertetésének erejéig. Arthur E. Imhof Reife des Lebens (Az érett élet, Beck München, 1988, magyar fordítása sajnos nincs) esszékötet: nem új kutatásokat mutat be, hanem a szerző, egy berlini professzor gondolatait összegzi az élet hosszának, és ennek értelmének kérdésében. A könyv három gondolati szálát szeretném kiemelni. Az első, hogy a 21. századi Nyugat emberének adatott meg először a történelemben, hogy nagy biztonsággal végigélheti a biológiailag várható élettartamát, kb. nyolcvan évet. A második, hogy milyen folyamatok összegződése vezetett nálunk ehhez, illetve mi vezet jelenleg bizonyos szegény országokban ide, míg másokban nem. Végül az a kérdés, hogy ha történészként megpróbálunk kilépni egy pillanatra jelenlegi világnézetünk életkultuszából, akkor mi is lehet ennek a hosszú és biztos életnek az értelme. A demográfus munkája sokszor unalmas és fárasztó. Imhof évtizedekig gyűjtötte észak-német egyházközségek keresztelési, házassági és temetései anyakönyveinek adatait, melyekből megrajzolhatta az utóbbi háromszáz év európai folyamatait: mikor házasodtak az emberek, hány gyerekük született és meddig éltek. És most nézzük, mi is következik mindebből.

Rímekbe szedett népi szólások, vagy épp a Grimm-mesék is tanúskodnak arról, hogy az emberek a régi időkben is tudatában voltak annak, hogy életük hetven, nyolcvan, vagy akár száz évig is eltarthat. A különbség az volt, hogy ezt a biológiailag elérhető életkort csak a népesség töredéke élte meg ténylegesen: az életet járványok, éhség és háború tette bizonytalanná. Durva átlagban négyből csak három csecsemő élte meg az első születésnapját, és csak kettőből lett felnőtt, de az ő életük is sokkal bizonytalanabb volt. Ehhez alkalmazkodott a „családtervezés” is: a nők huszonöt éves korukban mentek férjhez, negyven éves korukig két-három évenként szültek, összesen kb. hat gyereket. Ebből három érte meg a felnőttkort: egy átvette a családi gazdaságot, egyet kiházasítottak, egy pedig „tartalékban” maradt. Ez a tervezés persze nagyon bizonytalan volt, ha több gyerek halt meg, bajba kerülhettek a megöregedő szülők, ha viszont túl sok maradt életben, éhezhetett a család (éppen ezért létezett a csecsemőgyilkosságnak minden kultúrában valamilyen bevett formája). A halál oka szinte mindig valamilyen akut fertőzés (vagy sérülés) volt, korunk elhúzódó, krónikus betegségei gyakorlatilag ismeretlenek voltak. Ismeretlen volt természetesen a modern terhesség-megelőzés is: az anyák a szoptatás idejének meghosszabbításával igyekeztek egyrészt megakadályozni az újabb teherbeesést, másrészt megóvni a csecsemőket a fertőzésektől.

Imhof egyik fontos felismerése, hogy a bizonytalan, rövid életet elsősorban az akarat teheti biztosabbá és hosszabbá, nem pedig a tudás. A 20. században Srí Lankán és az indiai Kerala államban sikerült a várható élettartamot harminc év alól hetven közelébe feltornázni, természetesen a nyugati védőoltások és egészségügyi ellátás átvételével. De miért sikerült ez ennek a két szegény államnak, és miért nem sikerül a többinek? Hangsúlyozzuk: nem anyagiakról van szó, Ceylon és Dél-India nagyon szegény, de nemzeti jövedelmének viszonylag jelentős részét költi egészségügyre. Feltárható azonban néhány hasonlóság a 17-18. századi európai folyamatokkal. Akkoriban a protestáns egyházak meglepő elszántsággal, szervezettséggel, és - ami a legfontosabb - eredménnyel tanították meg Északnyugat-Európa lakosait, köztük a nőket is olvasni (írni még nem). Dél-Indiában szinte mindenki tud olvasni, a nők is. Miért fontos ez? Mert a képzett nők egyrészt önállóbbak, gyerekük betegsége esetén azonnal orvoshoz fordulnak, nem várva a családfő döntésére, másrészt tudván olvasni pontosan követik az orvosi és gyógyszerészi utasításokat, és sokkal könnyebben elérhetőek felvilágosító kampányok számára. Az eredmény: az egész lakosság be van oltva a legfontosabb fertőzések ellen, nem halnak meg vérhasban, tífuszban, kolerában, maláriában, himlőben, hanem átlagosan hetven évig élnek. Élnek, mert élni akarnak.

És ezzel el is jutottunk az utolsó kérdéshez: tudjuk-e pontosan mit is akarunk, amikor sokáig akarunk élni? Először is pontosítsunk: elődeink úgy hitték, hogy rövid földi életük csupán bevezető az örök boldogság (vagy szenvedés) előtt. Mi ezt cseréltük el háromszor olyan hosszú földi életre. Talán azért is akarunk sokáig élni, mert már nem hiszünk a túlvilágban. Az örök élet azonban nem érhető el. Az élet meghosszabbítása egyre drágább és egyre kisebb eredményt hoz: harminc évről meg lehet hosszabbítani a várható élettartamot hetvenre, de kilencvenről kilencvenötre? És ami még fontosabb: mit változtat ez rajtunk, és mit kezdünk az így nyert évekkel? Az világosan látszik, hogy a hosszú és biztos élet átalakította a családtervezést, sőt a párkapcsolatok, illetve a kis közösségek rendszerét. Nincs már szükségünk gyerekekre, akik eltartanak idős korunkban, sem párra és társakra, akik kisegítenek a bajban. Fizikai erőnk mindenképpen hanyatlik, és a szellemit is csak gondos „karbantartással” őrizhetjük meg életünk végéig. Felkészültünk az utolsó évek magányára, unalmára és igen, szenvedéseire? Mindannyian krónikus betegségekben (leginkább rákban) fogunk meghalni. Mégis erre vágyunk, nem pedig egy pillanat alatt bekövetkező halálra a „legszebb években”. Biztos?