Manapság mindenki ért a gazdasághoz. Mindenki tudja, ki mit kúrt el, és mit kellene tenni, ahhoz, hogy a dolgok úgy menjenek, mint „normális országokban”. A konkrét javaslatokat meghallgatva én azért nem vagyok ebben annyira biztos. Éppen ezért gondolom úgy, hogy a fél országra (vagy az egészre?) ráférne, hogy elolvasson legalább egy olyan laikusoknak szóló, olvasmányosan íródott könyvet, mint Tim Harford A leleplezett gazdaság (HVG, Budapest, 2006, az eredeti kiadás: The Undercover Economist, Little Brown, London, 2005) című műve. A cím fordítása nem igazán sikerült, arra szeretne utalni, hogy a „titkos”, „beépített” vagy „nyomozó” közgazdász leleplezi a gazdaság titokzatosnak tűnő folyamatait. És tényleg. A könyv legértékesebb részei azok, amik mindennapi problémákat járnak körül, mint a forgalmi dugók, a használtautó-kereskedelem, az egészségbiztosítás vagy a távközlés. De aztán ezektől elrugaszkodva kitér olyan kérdésekre is, mint a tőzsdeindexek mozgása, vagy maga a globalizáció. Némileg leegyszerűsítve, de épp ezért könnyen emészthetően, ahogy írtam is: közgazdaságtan kezdőknek. Én is ez alapján csemegéztem a könyvből. A következőkben a drága kapucsínókról, a ronda tesco-csomagolásról és a kínai gazdasági csodáról lesz szó.
A nagy forgalmú csomópontokon mindig menő márkák drága kávézóit találjuk. Azt mindenki sejti, hogy a kávé előállítási ára csupán töredéke annak az összegnek, amit a pulton hagyunk. Miért drága a kávé? Mert a kávézó megteheti, hogy ilyen drágán árulja. A válasz egyik fele már meg is van, és nem árt újra meg újra tudatosítani: ha nem lennénk hajlandóak megvenni, nem lehetne ennyiért árulni. Senki sem kényszerít rá, hogy drága helyen kávézzunk, ha néhány utcával odébb megyünk, jóval olcsóban is megúszhatjuk. De térjünk vissza a kávézóhoz: miért adja olyan drágán? Miért nincs mellette egy másik, amelyik feleannyiért adná, és így kiszorítaná? A helyzet kulcsa maga a hely. Azért lehet drágán adni a kávét, mert a siető vagy lusta emberek a forgalmas helyen drágábban is megveszik. Ilyen hely nincs sok. Az ingatlantulajdonosok kitűnő alkupozícióban vannak. Tárgyalhatnak az összes nagy kávézóval, és mindegyik meg akarja majd szerezni a helyet. De természetesen csak egynek adhatják ki, hiszen sok versengő kávézó nem termel akkora hasznot. Aki végül megkapta, annak viszont nagyon drágán kell adnia a kávét, hogy nyereséges legyen. Azaz a fő haszonélvező nem a kávézó, hanem az ingatlantulajdonos. Mi a tanulság? Drágán azt lehet adni, amiből kevés van. Kávéból sok van, de jó kávézónak való helyből kevés. Így működik a piac.
A nagy áruházláncok kínálnak úgynevezett saját márkákat, ráadásul jóval olcsóbban, mint az azonos de márkás termékek. Valami azonban nagyon feltűnő: mindig nagyon ronda a csomagolásuk. Miért? A saját márkás termék nem lehet nagyon rossz, hiszen az magát a márkát, azaz a áruházat tenné hiteltelenné. Ugyanakkor biztosan nyereséges is, hiszen ekkora forgalmat máshogy nem lehet elképzelni. A többi termék a csomagolás miatt lenne drágább? Alig hihető. A helyzet az, hogy az áruháznak millió anonim vásárlóval kell folyamatosan tárgyalnia, úgy hogy azok nem árulják el pontosan, mit és menyiért hajlandóak venni. Az áruház szeretne minden vevőt becsalogatni. Igen ám, de vannak, akik készek drágán is vásárolni, vannak, akik viszont minden forintot megnéznek. Ha magasak az árak, az utóbbiak maradnak távol, ha alacsonyak, akkor viszont az előbbiektől nem sikerült minden pénzt megszerezni, ami elköltöttek volna. Lehet-e a kétféle fogyasztónak kétféle árat megszabni? Lehet. A kényes fogyasztó szépen csomagolt, drága terméket kap, a takarékos pedig ronda, olcsót. A saját márka ronda csomagolása valójában tehát a kényesebb vevők elriasztására szolgál, hogy őket a drágább termékek felé terelje. Így működik a marketing.
Ha már eligazodunk a kávézóban és az áruházban, nézzünk szét a nagyvilágban is. Hogy lett Kína gazdasági nagyhatalom? Ez némileg bonyolultabb kérdés, mint az előzőek, de Tim Harfordnak van rá három meggyőző válaszeleme. Ezek pedig a magas megtakarítási ráta, az állami tervezés „befagyasztása” és a világpiacra való belépés. A fejlődéshez befektetés, ahhoz pedig tőke szükséges. Ennek belső forrása mindig a lakosság megtakarítása. Kínában ez hagyományosan magas, de most ne csak a keleti kultúrára gondoljunk, hanem arra a tényre, hogy Kínában nincs állami társadalombiztosítás, így mindenkinek magának kell gondoskodnia öreg napjairól úgy, hogy félretesz. Ezt az állami egyke-program is erősítette: kevesebb gyerekre kell költeni, de kevesebb eltartóra is számíthatnak az öregek. Az állami tervezés csak újjáépítési szakaszokban jó befektető. Ezért Kína „befagyasztotta” a tervet 1985-ben: azóta is minden vállalatnak csak annyit kell előállítania az állam által megszabott keretek között, amit afelett termel, azt a piacon értékesítheti. Ezzel elindították a piaci versenyt, de hagytak lassú kihalási lehetőséget az elavult ágazatoknak, és a versenyképtelen dolgozóknak. Végül minden piac kicsi, még a milliárdos is. Kína exportál, ma már a negyedik legtöbbet exportáló ország. Minden történelmi példa azt bizonyítja, hogy a külfölddel folytatott szabad kereskedelem hosszú távon fejleszt és gazdagít. Kína a legújabb példa. Így működik a makrogazdaság.
P.S.: Aktualitása miatt hozzáfűzök még egy bekezdést. Azt tudjuk, miért nem működik az állami egészségügy. De mi a baj a magánbiztosítós amerikaival? Az aszimmetrikus információk. A biztosító ugyanis nem tudja, beteg leszek-e. Ha azzal kalkulál, hogy igen, akkor magas lesz a díj. Ekkor az egészségesek nem kötnek a biztosítást, ettől a maradéknak még drágább lesz, és így tovább. Ha viszont a biztosító kideríti, hogy pontosan mekkora esélyem van a betegségre, az már nem biztosítás: a magam betegségét én fizetem. Mi a megoldás? Talán a szingapúri példa. Kötelező, állami biztosítás csak a drága kezelésekre és súlyos betegségekre van. A többit mindenki maga fizeti, de úgy, hogy kötelező egy fix összeget egy elkülönített egészségszámlán tartani (aki szegény, azét az állam kiegészíti). Ez a saját pénze, maga dönt, hogy milyen kezelést kér, mikor és hol. Nos?