Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Dr. Sz. Zoltán tanszékvezető egyetemi docens, az irodalomtudományok kandidátusa szenvedélyesen grillezett. Ő maga szokta boldog-boldogtalannak mesélni, hogy odahaza, Pécsett, a Mecsek oldalában álló családi házának kertjében, szép idő esetén gyakran hódolt a kulináris élvezeteknek. Nem csak amolyan egyszerű, összecsukható-szétszerelhető, eső esetén a házba visszavihető grillezővel rendelkezett: hanem kertjében kemenceszerű, kéménnyel ellátott, fehérre meszelt téglaépítmény állt. Leginkább disznóhúst sütött. Eredetileg a marha volt a kedvence, mint minden igazi ínyenc, de a kergemarhakór elterjedésével inkább a disznót választotta. A szárnyasokat sosem tekintette valódi, férfinak való grillételnek, de amióta a madárinfluenza is felütötte a fejét, végleg lemondott a kétlábú teremtmények elfogyasztásáról. Lassan-lassan kezdett eluralkodni rajta a félelem, hogy hamarosan a sertéseket is megtámadja valamilyen rettenetes kórság, és emiatt kénytelen lesz vegetáriánus módra pirított zöldségeken – ad absurdum: répán – tengetni életét.

Mindezt történetünk szempontjából azért volt szükséges előrebocsátani, mert különben nehezen lenne érthető, miért állt az ezredforduló táján egy októberi délutánon a Királyhágóról Kolozsvárra vezető országút melletti miccs-sütő kormos füstje mellett, grillsütő-villával a kezében, aggodalom felhőzte homlokkal. Az aggodalom a koromnak szólt, amely lassan, de biztosan kezdte belepni a grill-rácsra helyezett kolbászkák – a román nyelvből származó erdélyi magyar szóval: a miccs – felületét, melyeket a roppant kedvesen mosolygó, de némileg tapasztalatlannak tűnő személyzet mondhatni felelőtlenül magára hagyott. Dr. Sz. Zoltán egyetemi docens ugyanis nem miccs-sütéssel kereste a kenyerét, ezt szögezzük le, mielőtt bárki hamis következtetéseket vonna le az imént ábrázolt tényállásból. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem germanisztikai konferenciájára igyekezett kollégáival, amikor az utazástól elcsigázott testét a helyi konyha különlegességeivel kényeztetni óhajtván rövid ebédszünetet iktatott be a Királyhágóról lefelé vezető országút melletti falatozónál.

A konferenciára tartó társaság egyetemi oktatókból és hallgatókból állt, akik Dr. Sz. Zoltán egyetemi docens szervezésében (vagy mondjuk inkább úgy: vezetésével) egy mikrobuszba zsúfolódva igyekeztek megközelíteni a nevezett tudományos ülésszak helyszínéül szolgáló, általában kincsesnek nevezett várost. Velük utazott két német diáklány, akik az Erasmus-program keretében egy félévet Budapesten töltöttek, és megragadták az alkalmat, hogy egy füst alatt Dél-Kelet-Európa – ahogy a térséget Németországban politikailag korrektül nevezni szokták, ha éppen nem egyszerűen Balkánt mondanak – egy további egzotikus országát is megismerjék.

Nem tudták, mi vár rájuk. Az, hogy az utak rosszak, az emberek pedig szerényen öltözöttek és aligha nevezhetők a kurrens francia parfümök konzumenseinek, nem volt meglepetés számukra. Mindez a modern média korában nem újság, mindenki tudja, aki gyakran kapcsolja be a televíziókészülékét. De amit a Királyhágón átjutva láttak, meghaladta minden elképzelésüket. A szerpentin egyik kanyarjában miccs-sütők sorakoztak, mellettük parkoló hiányában egyszerűen az úttest szélén álltak a vendégek gépjárművei, tovább szűkítve a szélesnek amúgy sem nevezhető országutat. Zebra sehol, a helybéliek halálmegvető bátorsággal cikáztak az elsuhanó autók között, melyek vezetőinek láthatóan eszükbe sem jutott fékezni. Csak dudálni. Mindenki tudja ugyanis, hogy a kanyarban emberek szaladgálnak az úttesten, hát dudál. Vigyázat, jövök! Szaladj, vagy elütlek! Így lehetne dekódolni a járókelőknek adresszált rezonanciaüzenetet.

A német diáklányok székükbe dermedve figyelték, ahogy Dr. Sz. Zoltán egyetemi docens a megrendelt, a személyzet által a grill-rácsra helyezett, lassan, de biztosan azonban szénné égő miccs feletti aggodalmában saját kezébe vette a kezdeményezést és a grillsütő-villát, menteni a menthetőt, cselekedve mindezt a dudálva száguldó autók között szlalomozó bennszülöttek élénk – na, erre mondják mifelénk is: balkáni – fóliája előtt.