Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Az etópi … etipói … etpi … a néger hallgatót keresik telefonon! – Gizi néni, a portás hangja erőlködve és meglehetősen torzan kongott a kis vidéki egyetem kollégiumának folyosóján. Gizi néni régóta szolgált a portásfülkében, de a külföldi hallgatók nevét sosem volt hajlandó megjegyezni, és az országnevek megtanulására is csak halvány kísérletet tett. Mert Mongólia és Jemen még csak hagyján, de Etiópia? Ebbe a kollégiumba költöztem, amikor tizennyolc évesen elkerültem hazulról. A váltás önmagában is drámai volt: egy nyírségi faluból, a család és a gyerekkori barátok köréből kerültem egyik napról a másikra egy dunántúli városba. Az emberek máshogy beszéltek és öltöztek, nézték az osztrák tévét, ezért sokkal tájékozottabbak voltak a világ dolgairól. Közel volt a határ, így hébe-hóba osztrák rokonok is feltűntek. De az igazi egzotikum a harmadik világbeli szovjetbarát rezsimekkel kötött államközi szerződések alapján az egyetemen tanuló diákok kavalkádja volt: arabok, afrikaiak, távol-keletiek, közép-ázsiaiak és latin-amerikaiak. A kolesz eleve sajátos mikrokozmosz volt, hiszen Magyarország különböző megyéiből, illetve az NDK-tól Bulgáriáig a vasfüggönyön inneni országokból is laktak itt hallgatók. Én két másik nyírségi sráccal kerültem egy szobába, de a közös konyhából nyíló másik szobában egy iraki, Abu Juszuf lakott.

Abu Juszuf alacsony volt, ritkuló, göndör haja és tömött bajsza sötét volt és valamilyen gyanús pomádétól csillogott. Arca barna, enyhén táskás, nagy szemekkel, gyakran mosolyra villanó, vaskos ajkakkal, amik ilyenkor két-három fémfogat is kivillantottak. Kezével gyakran végigsimított tekintélyes pocakján, amit napközben, az egyetemen selymesen csillogó, de általában erősen átizzadt hónaljú, mondjuk úgy, hogy tört fehér ingekbe, estefelé a koleszban viszont csak bordó fürdőköpenyébe burkolt. A köpeny egyébként bátran tárta fel dús, fekete mellszőrzetét is. Azt a harmadéves szobatársamtól tudtam meg, hogy az Abu nem a neve, hanem kb. a bácsinak megfelelő megszólítás, amit a kolesz többi arab diákja aggatott Juszufra. Juszuf ugyanis legalább negyvenéves volt, mindenesetre annyinak látszott. Senki sem tudta, mikor kezdte az egyetemet, mivel ő volt a kolesz legrégibb lakója. Kora tekintélyt kölcsönzött neki a többi arab között, de egyben el is választotta az olyan hétköznapi lakóktól, mint mi. Korán kelt és feküdt, újságot járatott, de leginkább: rendszeresen főzött. Mi természetesen a menzán ettünk, amit szidtunk, de ahhoz azért lusták és elkényeztetett kisfiúk voltunk, hogy főzzünk magunknak. Juszuf a piacra járt bevásárolni, és a közös hűtőben bárányhús és póréhagyma feküdt a kefírjeink és másodlagos frissességű zsömléink mellett. Estefelé friss étel szaga terjengett, édeskés és fura szag. Egyszer megkínált, de a cukros-köményes csirke túl sok volt a magyar gyomrunknak.

Abban az évben március 15. hétfőre esett, és elhatároztuk, hogy kivételesen nem utazunk haza a szüleinkhez, hanem a koleszban maradunk, és végigbulizzuk a hétvégét. A kisvárosi kocsmák persze korán zárnak, így éjféltájt már énekelve hazatántorogtunk, de mivel gondos előrelátással délután már beszereztünk pár kanisztert a helyi jóféle vörösből, a szobánkban folytatódott a berúgás. Hamarosan kopogtak, és Abu Juszuf dugta be álomtól puffadt arcát az ajtón, érdeklődve, mire is vélje a rekedt üvöltözést. „Nemzeti ünnep! Nemzeti ünnep!” Ordítottuk és a kezébe nyomtunk egy pohár bort. Kényszeredett mosollyal lehuppant közénk, és belekortyolt. Mellém ült, és én azon kaptam magam, hogy faggatni kezdtem. Mikor jött el Irakból és miért? Mit tanul és miért? Mik a tervei?
– ’82-ben jöttem. Egy évig voltam katona, csak utána engedtek el. Ha visszamegyek, újra behívnak.
– Akkor ezért húzod-halasztod! Ravasz kutya vagy te, Juszuf!
– Az, ravasz kutya. Nem akarok harcolni.
– Harcolni?
– Iránnal. Háború van már tíz éve …
– Aha. És már akkor, amikor … szóval, amikor te …
– Igen, már akkor is. A fronton voltam.
– Aha.
– Ezért nem akarok visszamenni. Lebombáztak minket. A többiek meghaltak, én napokig bujkáltam. A szüleim úgy tudták, meghaltam. Kaptak is egy fekete zsákot … egy felismerhetetlen hulla volt benne …

Kolbenheyer kommentpolitikája