Minden évben június 26-án rendezik a drogmentes világnapot. Ezért tegnap a TASZ egy filmvetítést és egy beszélgetést szervezett a témáról a Gödörbe. A taszosok ígérete szerint az egész beszélgetés felvétele nemsokára felkerül a netre, ezt majd akkor posztoljuk.
Annyi biztosan elmondható a beszélgetés után, hogy a mai magyar helyzet nagyon rossz. Ugyanis a drogok ellen háború folyik, holott erre így biztosan nincs szükség, hiszen drogmentes világ nem létezhet. (Ahogy olyan sincs, hogy nem lesznek melegek, bármennyire szeretné is ezt Semjén Zsolt.) A háborús fogalomkészlet persze ennek megfelelő intézkedéseket von maga után. Az alapvető kezelési mód ma is a büntetés, illetve a hazug, képmutató oktatás. Ugyanis ma ez vagy nem, vagy alig téma a közoktatásban és akkor is valami eleve ördögi dolognak láttatják. Számos nemzetközi szervezet (ezekről is majd az alábbi videókban) küzd azért, hogy a drogpolitika alapvető eszköze a gyakorlatban is az ártalomcsökkentés legyen.
Az ártalomcsökkentés sok dologból áll össze, lényeges eleme az, hogy nem szabad kriminalizálni a fogyasztókat. Érdemes a tűcsere programokra jelentős energiákat fektetni, hiszen ezzel még nagyobb bajokat, például a HIV-fertőzés kockázatát lehet csökkenteni. Fontos lenne, ha az oktatásban olyan módon változna a kérdés kezelése, hogy nem egy rendőr mesélne a dologról olyan kamaszoknak, akik esetleg már túl vannak az első spanglikon. Szükséges lenne a valós veszélyekre, kockázatokra felhívni a figyelmet, valamint azoknak az intézményeknek a listáját széles körben ismertetni, ahol ha szükséges, segítséget kaphatnak a fogyasztók. Fontos lenne ezek mellett az is, hogy az utcai heroint a biztonságosabb metadonra cseréljék.
Valamint nagyon fontos lenne a mai értelmetlen, a fogyasztókat vegzáló büntetési rendszer megváltoztatása. Ma ugyanis szinte az nem jut legalábbis fűhöz, aki nem akar. Ezzel együtt a fogyasztónak nem feltétlenül van tudomása a kapott anyag minőségéről, összetételéről, hatóanyag tartalmáról. Ha az állam a felnőttek számára engedné első körben a fűfogyasztást, ezeknek a problémáknak a jelentős része megoldódna. Ugyanis állami pecsét kerülhetne azokra a helyekre, ahol meg lehet venni az anyagot, és ugyanez vonatkozna az árura is. Így az állam rengeteg adóbevételhez jutna, amiből finanszírozni lehetne nemcsak az ártalomcsökkentő- és oktatóprogramokat, hanem a szervezett bűnözés elleni harcra tudna nagyobb energiákat fordítani, valamint a kiskorúak védelmét is hatékonyabban tudná ellátni. Nem beszélve persze arról, hogy a fogyasztóknak is biztonságosabb lenne egy ilyen rendszer.
Az ENSZ 1961-es drogügyi egyezményének hatására a világ egyes részein bevett kokalevél rágcsálás is illegális lett, holott ez a kultúra szerves volt - így nemzetközi nyomásra kriminalizáltak elvben egész kultúra részeket. A beszélgetésből kiderült, hogy az akkori definíciók mára teljesen elavultak, ráadásul olyan mennyiségekről értekezik az egyezmény, amely már réges régen a múlté.
Nyilvánvaló tehát, hogy nem tartható a mai, kriminalizáló gyakorlat, ami az egyszeri (najó: kétszeri) spangli fogyasztót adott esetben a bíróság elé citálja. Ha ugyanis szabadságharc az, hogy otthon lehessen szar minőségű pálinkát főzni (amivel esetleg tönkreteszik a piacot), akkor ez igazi világméretű szabadságharc. Ugyanis pálinkát bárhol lehet venni, fogyasztani büntetlenül (ez utóbbi azért egyre kevésbé biztos a belvárosi csendrendeleteket tekintve), míg ugyanez nem mondható el például a fűről. Az államnak ugyanis semmi köze nincs ahhoz, hogy egy felnőtt ember elszív-e egy füves cigit. Ugyanis ezzel senkinek nem árt, más szabadságát nem korlátozza - ez tehát biztosan nem az állam területe. A szebb jövő akkor jön el, amikor az állam kivonul a polgárok magánéletéből és energiáit az ártalomcsökkentésre összpontosítja.