A kedvenc kortárs német írómról fogok most írni, Thomas Brussig-ról. Egészen nagyszerű ugyanis, ahogy nyolcvanas évek NDK-jának mindennapjairól, a diktatúra abszurditásáról és a rendszerváltás gyötrelmeiről ír. Az apropót az adta, hogy most jutottam hozzá, hogy elolvassam a Leben bis Männer című novella-monológját (Élet a felnőtt-csapatig, Fischer, Frankfurt am Main, 2001), de nem ezt az egyetlen könyvet fogom csak bemutatni, hanem az egész életműhöz szeretnék kedvet csinálni. Tudtommal csak egy regényét fordították le magyarra, de szerencsére a legjobbat: A Napsugár fasor innenső vége címűt (Gondolat, Budapest, 2007; a német eredeti: Am kürzeren Ende der Sonnenalle, Volk und Welt, Berlin, 1999), ami eredetileg forgatókönyvnek íródott, és a belőle készült film is hatalmas sikert aratott. Önéletrajzi ihletésű, gimnazistákról szóló könyv, akárcsak az első, sokkal zsengébb műve, a Wasserfarben (Vízszínű, Aufbau, Berlin-Weimar, 1991). Nagyon vicces a botcsinálta Stasi-ügynökről és a berlini fal leomlásáról írt Helden wie wir (Hősök, mint mi, Volk und Welt, Berlin, 1995). A végére hagytam a Wie es leuchtet című (Hogy fénylik, Fischer, Frankfurt am Main, 2004) nagyregényt: több száz oldalon, féltucatnyi szálon rengeteg szereplő egymást keresztező életét követhetjük nyomon a rendszerváltás éveiben, Berlinben. Nem csak a leghosszabb, de a legkomolyabb könyve is ez, a kompozíció és a dráma sok mindenért kárpótol, de én keveselltem benne a jellegzetes humorát. A következőkben pont erről a humorról, de előtte még a nosztalgiát elkerülő empátiáról és a pszichológiai mélységről szeretnék írni.

A létezett szocializmusról azért is nehéz írni, mert nem lehet úgy tenni, mintha csupa szenvedés lett volna, a nosztalgia viszont önkéntelenül is a felmentés érzését sugallja. Brussig műveinek értékét az adja, hogy az olvasó úgy tud azonosulni a szereplőkkel, hogy közben egy pillanatig sem felejti el, hogy egy bukásra ítélt és azt is érdemlő rendszerben éltek. A regények nem a pártvezetőkről szólnak. A rendszerben élni próbáló, ezért aztán maguknak is hazudó, folyton rossz kompromisszumokat kötő kisembereket viszont úgy nevetjük ki, hogy közben együtt érzünk velük. A Napsugár fasor főhősének anyja orosz nyelvű gimnáziumba akarja küldeni kamasz fiát, és mi értjük az élni vágyást, a szeretetet, de látjuk az abszurd önfeladást is. Több könyvben visszatérő motívum a határőr fiú története, akinek fegyvert kell használnia a Nyugatra szökőkkel szemben.

Brussig figurái nem papírmasék, ha típusokat jelenítenek is meg, akkor is tele vannak élettel. A Leben bis Männer fociedzője sosem képes valódi férjjé és családapává válni: csak a csapat létezik, pótfiát is ott találja meg, és talán veszíti el. A Napsugár fasor főszereplői ízig-vérig kamaszok, a hormonok és az ösztönök irányítják életüket, a csajok mellett legfeljebb a Nyugatról becsempészett zenére bírnak figyelni. A Wie es leuchtet minden szereplője aprólékosan fel van építve: az élő emberi kapcsolatokat kiépíteni képtelen, azt csak dokumentáló fényképész; a gyakorlatilag bármiért lelkesedni képes, ezért aztán folyton odébbálló végzetszerű lány; a rendszert pontosan átlátó, ezért aztán ellenálló értelmiségi, aki a rendszerváltásba belehal; vagy éppen az egyik kedvencem, a csodaváró hiszékenységet kihasználva az őt magából kivető világon ezúton bosszút álló albínó szélhámos.

De a legfontosabb a humor. Humorral váltja ki Brussig olvasóiból az esendő figurák iránti empátiát, és humorral tárja fel a lelki nyomorokat. De a humor önálló tényezője is a műveknek. A Napsugár sugárút minden jelenete könnyfakasztóan vicces, de az abszolút csúcs a tánciskola: a pasira vadászó pattanásos lányok, a csetlő-botló, ugyanarra a bombázóra ácsingózó fiúk, a töltött galamb táctanárnő és két, nem csak enyhén feminin segédje (Turniertanzschwuchtel, ahogy a főszereplő emlegeti őket) ellenállhatatlan kavalkádban sziporkáznak. De a sort folytathatnánk, hiszen a szél által a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó halálsávba fújt szerelmeslevél vagy a híd alatt üzletelő bakelit-dealer története is ütős.

De senkit ne tévesszen meg: Brussig regényei a nevetés mögött halálosan komolyak. Talán az egész eddigi életművet összegzi a Wie es leuchtet címadó metaforája: a vak keletnémet lánynak a rendszerváltás után a nyugati orvostudomány visszaadja a látását, de ő nem bírja elviselni a ragyogást és a színeket, és vágyik vissza a vaksötétbe. A németek szembenézése a múlttal legendás, már maga a szó is tiszteletet parancsol: Vergangenheitsbewältigung. De nem csak a holokauszt-oktatás vagy az ügynökmúltat feltáró Gauck-intézet irigylésre méltó: Brussig regényei a széppróza eszközeivel szembesítenek minket a kommunista közelmúlttal – és magunkkal.

Kolbenheyer kommentpolitikája