Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A templom előterében félhomály és fojtott suttogás, ahogy egyre nagyobb tömeg verődött össze. De legalább hűvös volt, a kinti júniusi hőséghez képest mindenképp. Odabenn szentségimádás folyt a botjára támaszkodó Béla atya vezetésével, idekinn pedig zavartan toporgott a nagyon vegyes társaság, pattanásos kamaszoktól beesett szemű háziasszonyokig mindenféle ember. Ágoston atya rendelte ide őket, hogy a vasárnapi bérmálkozás előtt még egy utolsó eligazítást tartson. Hamarosan meg is jelent, és leterelte nyáját a csigalépcsőn a plébánia épületébe. – Ebből is látszik, hogy milyen nagyszerű plébánia ez – mondta lefegyverző vigyorával az arcán – csak a konyhában lesz helyünk, mert a hittanteremben is foglalkozás van. – A sor eleje még látta, amint Sándor atya, a szerencsétlen plébános egyik kezében a tányérral, másikban a teásbögrével és fogai között egy fél kiflivel kislisszol a konyhából. A többiek már csak a bepréselődés után tudtak körbepillantani, és megcsodálni a nem kicsit giccsbe hajló fafaragású díszítéseket, amiket Sándor atya előző állomáshelyén adományoztak neki a lelkes hívek. Miután Ágoston betolta az utolsó bérmálkozni készülőt is az ajtón, előkapta farzsebéből a bérmacédulákat.

– Na, akkor, akinek még nem sikerült kitöltenie múltkor a bérmanevét, annak most visszaadom a cédulát, és írja! Olyan nincs, hogy most sem tudod, nekem ezt még gépre kell vinnem, aztán odaadni a püspöknek, ő erről fogja felolvasni a neveteket. És ne felejtsétek, hogy nézzetek utána, kinek a nevét választottátok, mert ha a püspök atya jó kedvében lesz, és meg találja kérdezni, hogy kedves fiam, miért is vagy te Tamás, akkor tudjál valamit mondani, jó, mondjuk erre kicsi az esély, de akkor is. Kristóf! Ez nem keresztlevél, ez csak egy emléklap! Százszor kértem, hogy a bérmálás előtt legkésőbb egy héttel adjátok le a keresztleveleteket! Igen, el kell menned arra a plébániára, ahol kereszteltek, és ki kell kérni! Honnan tudjam? Kérdezd meg anyukádat! Kedves Antal! Lányok csak női bérmanevet választhatnak, tudom, hogy nagy tisztelője vagy Szent Antalnak, de akkor Antónia leszel, ez a bevált módszer. Közben mindenkinek sikerült kitöltenie? Jó, adjátok ide! Köszönöm! Na, kérdés, van még? – és megint e lehengerlő mosoly.

– A püspök atya milyen magas? – nem látszott, hogy Ágostont meglepné a kérdés, szeme végigfutott Niki magassarkúján, miniszoknyáján, topján és a köztük közszemlére tárt testfelületeken, majd állához emelte a kezét: – Szerintem kábé eddig ér nekem, miért? – Csak hogy vehetek-e magassarkút, eléri-e a homlokomat, amikor megkeni krizmával? – Simán, ő itt az első lépcsőfokon fog állni, de azért én visszafognám a sarkot, és hát nincs előírva ruha, de azért legyünk óvatosak a köldökig hatoló dekoltázsokkal. Más kérdés? – Újabb mosoly. – Frizura van előírva? – ezt Samu kérdezte, kirázva szeméből az állandóan belelógó haját – Kössem hátra copfba, hogy kilátsszon a homlokom? – Felesleges, a püspök atya dolga, hogy megtalálja a rést. Akkor, ha nincs több kérdés, csendesedjünk el egy kicsit, nézzünk magunkba, aztán imádkozzunk együtt, hogy vasárnap megkapjátok a Szentlélek ajándékait, hogy valóban megtörténjen a csoda. – Ekkor valami kemény koppant a konyhaablakon, mindenki felnézett, és mint a felhő árnyéka futott végig az arcokon a döbbenet, ahogy eljutott a tudatukig, hogy a júniusi délutánon az ablaküvegen lecsúszó, olvadó, fehér valami: hógolyó.

A szembelévő házban leeresztettek egy hűtőszekrényt, és a gyerekek kikaparták belőle az olvadó jégkását. Ebből gyúrtak hógolyót, aztán ahogy lenni szokott, az egyik kirepült az ablakon. De mindezt csak másnap tudtuk meg.

Kolbenheyer kommentpolitikája