Keleti szelek és a Nyugat alkonya, magyar modell és szabadságharc, gyanús rajzokkal díszített szőnyegek az Európai Parlament padlóján, a nemzetpolitika abszolút primátusa, választójog minden magyarnak… hacsak az ember elsorolja, már megjön az étvágya! Vagy mégsem? A második Orbán-kormány eddigi külkapcsolati tevékenysége vitathatatlanul bővelkedik különleges fogásokban, ám a nagyvilág mintha mégis lassan, de biztosan kezdené elveszíteni gusztusát a legújabb hungarikumok iránt.

Pedig elődeikhez képest kifejezetten szerencsés flótások voltak, akár a szűkebb regionális, akár a tágabb globális adottságokat nézzük, amelyekkel szembekerültek a hatalomátvételkor. A gazdasági válság éppen túljutott legkritikusabb szakaszán, a világban a fellendülés jelei kezdtek pislákolni. Szlovákia adott egy taslit Robert Ficonak, és a helyébe lépő Radicová-kormány azonnal nyitottnak mutatkozott, hogy kiköszörülje a csorbát, amely a szlovák-magyar kapcsolatokon esett. Legfőbb katonai szövetségesünk szerencsére éppen sehol nem akar újabb háborút, és a régieket is inkább befejezné már, az EU soros elnökség pedig kivételes alkalom (lett volna?), hogy megcsillogtassuk legszebb tollainkat.

Ezek a körülmények elvileg lehetőséget adhattak volna arra, hogy a magyar diplomácia hosszú évek tespedése és a kihívásokra adott rögtönzött, koncepciótlan reakciók után végre távlatos stratégiák kidolgozásába kezdjen. Ugyanis szép, szép az európai uniós és NATO tagság, „keleti partnerség” és „jószomszédi viszony”, de végre definiálni kellene, hogy melyek azok a specifikus területek, amelyeken Magyarország kiemelt, kezdeményező szerepet tölthet be. A kis országok érdekérvényesítő képessége, végső soron külpolitikájuk sikeressége ugyanis pontosan azon múlik, képesek-e egy-két olyan részterületre fókuszálni, ahol adottságaik, történelmi tapasztalataik folytán előnyeik vannak.

Az optimisták reménykedhettek, hogy Martonyi János miniszteri kinevezése, vagy Szapáry György nagyköveti pozíciója azt jelzi, a Fidesz érzékeli, milyen irányba kellene elmozdulni. Mára azonban sajnos világossá vált, szó sincs erről. A „forradalom” szele a külpolitikát sem kerülhette el, egy-két szalonképes politikus jelenléte a magyar diplomáciában pedig legfeljebb a fügefalevél funkcióját tölti be egy zavaros, értékvesztett, a realitásokat semmibe vevő „kísérlet” leplezésében.

A miniszterelnök és szűkebb köre mindjárt megadta a kezdőhangot, amikor kurucos hetykeséggel ráborította az asztalt az IMF tárgyalódelegációra „gazdasági szabadságharcot” emlegetve, és a magyar közvélemény jelentős részét gond nélkül meggyőzve arról, mennyire felháborító, ha egy hitelező merészel feltételeket támasztani egy adóssal szemben. A romlott kapitalistáknál szerzett rossz élményeit Orbán Viktor ezt követően keleti utazásokkal igyekezett feledtetni, s ott mindjárt megtalálni vélte az alternatíváját az önmagát lejáratott, a világot válságba taszító „Nyugatnak”.

Nyilván minden épeszű ember számára világos, hogy Oroszország, Kína és a kelet-ázsiai régió egyéb feltörekvő államainak gazdasági (és ezzel együtt fokozatosan erősödő politikai) térhódítása olyan jelenség, amely fölött nem lehet elsiklani, és amely rengeteg dilemmát vet fel az euroatlanti régió államai számára. Esetleges „tömbösödésüket” megakadályozandó integrálni kell őket a világgazdaságba, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a saját versenyképességet is javítani, sokrétű üzleti kapcsolatokat kialakítani, de folyamatosan élni a politikai nyomásgyakorlás eszközével, hiszen mégiscsak zömmel autoriter rezsimekről van szó. No persze, miről is beszélünk. Úgy tűnik, ezek a dolgok okozhatnak problémát Barack Obamának vagy Angela Merkelnek, de semmi esetre Orbán Viktornak, aki mostanában gond nélkül veszi át a gazdaságirányítási és politikai szabályozó mechanizmusokat is a világ „keleti feléből”. De a magyar kormány, amely jelenleg abba a hitbe ringatja magát, hogy álláspontja a világban jelenlévő valós erőviszonyok és tendenciák egyedülálló felismerésén, továbbá a magyar érdekek kíméletlen képviseletén alapul, el fog csodálkozni, hogy a realitások milyen keményen arcul csapják. A keleti piacok feltüntetése kitörési pontként a magyar gazdaság számára különlegesen érdekes ötlet, figyelembe véve, hogy például Oroszországban még a tőkeerősebb magyar regionális multinacionális vállalatoknak (Richter, Mol, stb.) is meglehetősen nehéz volt megkapaszkodni, köszönhetően a tengernyi adminisztratív akadálynak, korrupciónak, amely minden külföldi befektetőt övez.

Ami pedig az orosz és kínai tőke Magyarországon való megjelenését illeti: az ilyen irányú kapcsolatok úgy tűnik, csak a Gyurcsány-és Bajnai-kormányok alatt számítottak „az ország (kommunistáknak történő) „kiárusításának”, s mindjárt üdvözölt, előnyös üzleti kapcsolattá váltak a kormányváltást követően – ennyit a következetességről. A keleti kapcsolatok terén a kormány egyedül az energiaellátás biztosításával kapcsolatban mutat némi józanságot és pragmatizmust: a szállítási útvonalak diverzifikálása, a kaukázusi régiónak szánt kiemeltebb szerep a gázellátás biztosítása terén, illetve a miniszterelnök kazahsztáni tárgyalásai a kérdésről legalábbis erre vallanak.

No és mi a helyzet a világ nyugati felével? Arról, hogy ilyen is létezik, a kormányalakítást követő majdnem fél évben gyakorlatilag nem is hallottunk, annak ellenére, hogy Magyarország legfontosabb gazdasági, külkereskedelemi és politikai partnerei – dédelgessen bármilyen álmokat Orbán Viktor – továbbra is az Európai Unióban ücsörögnek. Annak kommunikálására, hogy az EU soros elnökség tulajdonképpen mit is jelent, és Magyarország mire szeretné fordítani a lehetőséget, minimális figyelem hárult. Sőt: a kormány tevékenysége az EU elnökség előszobájában következetesen arról szólt, hogy a világ és Brüsszel képébe törölje: igenis van élet az európai normákon kívül. Érdekes lesz, vajon a magyar diplomácia hogy fogja feloldani ezt az ellentmondást, de hogy az ország az EU elnökség szempontjából (is) nagy árat fog fizetni ezért, az már most látszik: hiába a kifejezetten színvonalas, egyhangúan elfogadott elnökségi program, hány jelentősebb, karakteresebb megnyilvánulás szólt eddig a horvát Eu-integráció aktuális kérdéseiről, az eurózóna stabilitásáról vagy a Duna-stratégiáról? A hazai jobboldal véleményformálóinak egy része persze őrületesen fel van háborodva azon, hogy az EU hogy merészel magyar belügyekben „turkálni”, ahelyett, hogy a csodás elnökségi programnak tapsolna. Az ilyen nézetek képviselői valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy a szupranacionális szervezek egyik fő sajátossága: tagállamaikban a bel-és külpolitika már nem különül el élesen. Sajnos tény: amíg az Unió ellenmondást lát egy kormány „belső” tevékenysége és a közös európai értékek között, addig az adott tagállam, ha megfeszül sem lesz képes arra, hogy hatékony diplomáciai tevékenységet folytasson.

Pedig valószínűleg sok csemege hátravan még – elég, ha például a határon túli magyarok érdekképviseletének egyre sajátosabb formáira (lásd például választójog megadása) gondolunk. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban muszáj megemlíteni, hogy a rendszerváltást követően húsz év nem volt elegendő arra, hogy a szalonképes politikai erők között valamiféle egyetértés jöjjön létre, milyen keretek között, milyen alapelvek mentén kell a határon túli magyarok felé fordulni. A baloldali és liberális politikusok nagy része már a téma puszta felvetésétől rángógörcsöt kapott, és rendszerint végtelenül ízléstelenül pattintotta le magáról a kérdést, mondván, „az uniós csatlakozás mindent megold majd, hiszen nem lesznek határok”. Nos, az uniós csatlakozás nem „oldotta meg” Robert Ficót és nyelvtörvényét, se a kisebbségi jogok egyéb kifinomult lábbaltiprását: a probléma létezik. A kezelésére azonban gyakorlatilag kizárólag jobboldali alternatívák léteznek. Miután se társadalmi vita, se értelmes politikai és szakmai vita nincs, legfeljebb csak reménykedni lehet, hogy végül a Fidesz mérsékelt szárnya kerekedik felül, és csak olyan törvények születnek, amelyek mellet még a jószomszédi viszony is értelmezhető. Anélkül ugyanis semmiféle erőfeszítésnek nincs értelme: a szomszédos államok jóindulatának eljátszása az egész ügyet visszájára fordíthatja, a vesztesek pedig épp azok lesznek, akiket kedvezményezni akartak: a határon túli magyarok.