A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas LXXI.: Utánunk a vízözön

2011.03.19. 07:00 kolbenheyer

A gyerekek imádják az ősállatokat, különösen a dinókat. Engem egy idő után leginkább az ragadott meg, amikor valaki megfeleltette az egykori állatokat a maiaknak: a hasonló ökológiai fülkéket hasonló alkatú, funkciójú fajok töltötték és töltik be. Érdekes, hogy az sosem jutott eszembe, milyen fajok fogják ugyanezeket sokmillió év múlva betölteni. Dougal Dixonnak viszont az eszébe jutott, és az ezt követő ötletáradat lenyűgöző eredménye Az ember után című könyve (Budapest, Park, 1991; az angol eredeti: After Man, London, Granada, 1981). A szerző paleontológus, és az ötvenmillió évvel utánunk kialakult fauna képét nem kizárólag a fantáziája segítségével rajzolta és írta meg, hanem figyelembe vette az evolúció törvényeit. Maga a könyv is ismeretterjesztéssel kezdődik: az olvasót bevezeti a sejtgenetika, a természetes kiválasztódás, a konvergens fejlődés, az etológia és a táplálékláncok rejtelmeibe, utána pedig röviden áttekinti az élet történetét napjainkig. A 33. oldalon következik azután a nagy ugrás: ötvenmillió év múlva Afrika, Eurázsia és Észak-Amerika új szuperkontinenssé állt össze, Dél-Amerika szigetkontinenssé vált, Kelet-Afrika pedig Lemuria néven önálló szigetként létezik. Az ember és korának nagytestű állatai kihaltak. Nézzünk körül! (Igen, most képek is lesznek.)

Az állatok egy része könnyen megfeleltethető a mai fajoknak. A patás növényevők jórészt kihaltak, helyüket a nyulak leszármazottai, az őznyulak vették át különböző alfajaikkal benépesítve a mérsékelt övi erdőket, a szavannákat, a hegységeket és sivatagokat. Mivel a klasszikus ragadozók is eltűntek, szerepüket leginkább a patkányok utódai töltik be a mérsékelt és hideg égövön: pl. a farkasra emlékeztető csikaszpatkány és a jegesmedve-szerű vérengző bardelot. Az elefántok és orrszarvúak helyett gigantilopok róják a szavannákat, de a tundrákat is. Patkányok vették át a fókák helyét is, ilyen a tőrös basa. A víziló helyettese eredetileg rovarevő volt, bár a sárpék hátsó végtagjai inkább fókára emlékeztetnek. Az őserdőkben viszont a sertések nőttek óriássá, a serefántnak még az ormánya is emlékeztet az elefántéra. Az elszigetelt Dél-Amerikában fennmaradtak eredeti ragadozók is, a leopárdszerű torzong őse a mongúz lehetett.

Néhány esetben az ökológiai fülke elfoglalása „messzebbről” történt. A nádi zebra például rovarevő ősöktől származó halevő ragadozó: hosszú lába és nyaka a gémekre emlékeztet, csak épp négy lábon jár. A planktonevő cetpin a bálnák, a halevő delping pedig a delfinek életterét vette át: közös ősük a tengerhez már alkalmazkodott pingvin, csak éppen képesek lettek tojásaikat testükben kikölteni. Más állatoknál a kialakult formák még régebbi alakokat idéznek: a dél-amerikai növényevő surc és wakka a nagy futómadarakra, vagy a két lábon járó dinoszauruszokra emlékeztet emlős létére. Hasonlóképp dinószerűen, két lábon mozog a szavannák új csúcsragadozója, a pavorán, amely a páviánból fejlődött ki.

 

 

Néhány faj viszont egészen bizarr, új tulajdonságokkal rendelkezik. A csalimókus farka kígyót mintáz, ezzel ijeszti el ellenfeleit. A véregér apró vérszívó élősködő, kullancsként csimpaszkodik áldozatain. A genezáreti cickány annyira apró, hogy a talpát borító hosszú szőrszálak fenntartják a víz felszínén. A vitorlás cickány kicsinye pedig a farokvégi szőrszálakból képződött ejtőernyő segítésével vitorlázik új élőhelyet keresve. A furdancs hatalmas metszőfogait vésőként használva az élő fába váj járatokat. A homokcápa szőrtelen, hurkaalakú rovarevő, ami a sivatag homokjában „úszva” szerzi táplálékát.

A szimbiózisnak is különös formái alakulnak majd ki Dixon szerint. A fészekhátú antilop csigolyái úgy módosultak, hogy az állat hátán egy vájat húzódik végig, amiben azok a madarak költhetnek, amik az élősködőktől szabadítják meg a gazda testét. A tölgylevélbéka nem ilyen szerencsés. A vérében élő parazita féreg ivaréretté válva zöldre festi gazdáját, aki így elveszítve barnás rejtőszínét (nevét ugyanis a hátának mintázatáról kapta, lehullott falevélnek tűnik) a csikaszpatkány gyomrában landol. A parazita ugyanis ott szeret szaporodni, majd lárvái a patkány ürülékén és rovarokon keresztül jutnak újra a békába.

A kedvenceim azonban a Szürkület-szigeteki denevérek. Ez a szigetcsoport a Csendes-óceánban gyűrődött föl, messze minden kontinenstől. Denevérek népesítették be, amik vetélytársak híján minden húsevő fülkét elfoglaltak. A virágképű ördög rovarevő maradt: orra és fülei virágszirmokra hasonlítanak, így a virágok közt ülve várja, hogy a rovarok a szájába repüljenek. A hullámdenevér vízi életmódra tért: szárnyai uszonyokká váltak, és fókaszerűen halakra vadászik. A lajhárdenevér fákon él, szárnyai fogókarrá alakultak, fejjel lefelé csimpaszkodva vadászik. A talajszint csúcsragadozója, a gyalogdémon alakja egészen rémisztő: szárnyaiból futólábak, míg hátsó kapaszkodólábaiból a vállai fölött előrenyúló, karmos fogókarok lettek. Van valami jó is abban, hogy ezt nem értük meg.

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

2 komment

Címkék: evolúció biológia kolbenheyer olvas dixon

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr722642603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ma chi è questo Joker? 2011.03.19. 21:44:16

Ezt a könyvet egyszer behozta alsóban egy osztálytársam, és teljesen el voltunk ragadtatva. Kevésszer irigyeltem valamit annyira, mint kilencévesen ezt a könyvet. :)

Szerencsére azóta megvan ez moly.hu/konyvek/dougal-dixon-john-adams-vad-jovo . De most már sajnos nincs rám akkora hatással.

Mj · http://www.archiregnum.blog.hu 2011.03.22. 23:12:26

10 éves korom körül nagyon szerettem otthon lapozgatni.:) De suliba nem vittem be, féltettem.:P