„A szó szemüveg, s részben szem is ahhoz, hogy mit gondoljunk. Birtokba venni egy szót annyi, mint birtokba venni az általa jelölt valóságelemet. Minden definíció kérdése.” (Giovanni Sartori)
Magyarországon kegyetlen háború dúl a verbális hadszíntéren. Arra hívom az olvasót, hogy tartson velem öt nagy csatába, hogy megvizsgálhassuk az ellenfelek céljait és eszközeit. A küzdelem szavakért folyik: nem a jelenséget nézzük, csak a nevet.
1. Árpád-sáv (03.30.), 2. Cigánybűnözés (04.01.), 3 Libsi (04.04.), 4. Bérrettegés (04.06.), 5. Magyar (04.08.)

Először is azt kell leszögeznünk – és ez a sorozat egészére igaz lesz –, hogy az Árpád-sávok körüli küzdelem lényege nem valamilyen a nyelvtől független objektív valóság. Azaz teljesen felesleges lenne, sőt a lényegről éppen a figyelmünket terelné el, ha megpróbálnánk meghatározni, mik is az Árpád-sávok valójában. Erre nem kell több bizonyíték, mint megfigyelni a vitatkozók érvkészletét. Sem a történelmi zászló, sem pedig az önkényuralmi jelkép hívei nem tudnak egyértelmű magyarázatot adni a sávok ún. „valódi” jelentésére. Éppen ezért ehelyett bőven elegendő, ha megvizsgáljuk, milyen asszociációkat akarnak  a közönségben kelteni, és hogy milyen eszközökkel teszik ezt.

Első ránézésre a zászló lobogtatói vannak kedvezőbb pozícióban. Ugyanis maga a név alapvetően pozitív konnotációjú. Árpád fejedelem alakja része a nemzeti mitológiának, a nevét mindenki ismeri, és mivel a honfoglalás köthető hozzá, kifejezetten jól cseng. A név emlegetésével önmagában megspórolható a történelmi okfejtés, hiszen a szómágia hatalma óriási: nyilván azért hívnak valamit Árpád-sávnak, mert köze van Árpádhoz. Ezt nem kell kifejezetten állítani, sőt vitában az ellenkezőjét is el lehet ismerni, mindez lényegtelen: Árpád és a sávok mindenki fejében összekapcsolódtak. Ennek aztán megvan az a haszna is, hogy két további megerősítést adnak: a sávok magyarok és történelmiek. A két jelző kimondás nélkül is tapad, kimondva pedig nagyjából cáfolhatatlanok. De láthatjuk, hogy mindez pusztán az elnevezés következménye, mindenféle valódi állítás és (főleg!) bizonyítás nélkül: ezért látunk ma már minden lovasíjász bemutatón lobogó Árpád-sávokat.

Ezt a bevehetetlen erődítményt nehéz megostromolni, ezért aztán legalábbis nehéztüzérségre van szükség. Ez pedig a fasizmus, a konkrét esetünkben a nyilasok felemlegetése. Az Árpád-sávokkal az ellenzők szerint a legnagyobb baj, hogy a nyilasokat idézik, kvázi önkényuralmi jelkép. A nácik, fasiszták és egyéb cimboráik nagy mesterei voltak a nyelvnek, ezért aztán bizonyos szavakat el is használtak. Még ma is minden (fél)művelt ember felszisszen, ha olyan szavakat hall, hogy faj, élettér, végső megoldás. Ha tehát sikerülne összekötni a fejekben a nyilasokat és az Árpád-sávot, akkor a híveik lejáratása ezzel meg is történne. Ez azonban nehezebb dió, hiszen míg ha valaki a horogkeresztet ősi hindu jelképnek nevezi, akkor mindenki kiröhögi, az Árpád-sávokra nyugodt szívvel mondhatja, hogy ősi magyar jelkép.

Mi van tehát, ha ez a roham elbukik? Lehetőség lenne még hosszasabb, bekerítő hadműveletekre, de ez komolyabb stratégiát igényelne. Árpád neve ugyan alapvetően pozitívan cseng, de összességében elég gyenge hívószó. Konkrétan nem nagyon mozgósít. Nem véletlen, hogy ma ritkán használjuk. Ha viszont valaki kinyit egy lexikont, az alábbiakat találja az első találatok között: Árpád-kilátó, Árpád-híd, Árpád-vonal. Mi a közös? 1929, 1939, 1940. A kor. És itt el is érkeztünk a hadművelet bökkenőjéhez: önmagában a Horthy-kor végéhez kötni valamit ma Magyarországon nem ciki. Azzal nem lehet megspórolni az érvelést, ha valamiről azt mondjuk, olyan horthysta. Ezért lőnek a pontatlanul célzó antifasizmus-lövegekkel. A verbális hadművelet megnyerése tehát létfontosságú. Hiszen ha az emberek kiemelnék a fejüket a lövészárokból, láthatnák, hogy ha egy nyilvánvalóan horthysta nosztalgiákkal rendelkező szélsőjobboldali társaság használ egy korabeli jelképet, akkor az pontosan ezt jelenti. De amíg ez Magyarországon nem ciki, addig másról fog szólni a csata.

Kolbenheyer kommentpolitikája